Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 13. szám - Örökbefogadás. Tervezet 221-248. §§ [5. r.]

I. évfolyam. Budapest. 1902. márczius 26. 13. szám: MAGÁNJOGI KODIFIKÁCZIÓNK SZERKESZTŐSÉG És KIADÓHIVATAL BUDAPEST, VI., Király-utcza 98 a. A POLGÁRI TÖRVÉNYKÖNYV TERVEZETÉNEK KRITIKAI FELDOLGOZÁSA MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN Előfizetési ár: Egész évre 12 kor Félévre.. 6,, Tartalom: Örökbefogadás. Irta: dr. E. Nagy Olivér, pozsonyi ügyvéd. — A tulajdon korlátai. Irta: dr. Gyöngyösi József, budapesti ügyvéd. — Gyümölcs és annak szerzése a Tervezetben. Irta: dr. Komjáthy Gyula, nagybányai kir. albiró. — Causa traditionis. Irta: dr. Ágoston Péter, nagyváradi jogakadémiai tanár. Örökbefogadás. *) (Tervezet 221—248. §§. ) A bűnvádi perrendtartásról szóló 1891): XXXIII. t. -cz. 205. §-a a tanuzási kötelesség alól felmenti a terheltnek örökbefogadó szülőjét vagy örökbefogadott gyermekét. A 61. §. szerint védőül ki nem rendelhető az, a ki a vádlottal, sértettel, vagy vádlóval örökbefogadási viszonyban áll Ép ugy ki van zárva a birói hatalom gyakorlásából is az ily egyén a 64. §. 4. pontja értelmében. Ugyancsak ezen. illetve a 343. §. alapján az örökbefogadói viszonyban lévő a vádlottnak esküdtbirája sem lehet. 1897. évi XXXIII. t. -cz. mely az esküdtbiróságokról szól, 19. §-ában elrendeli, hogy ugyanabba a szolgálati lajstromba, tehát azok közé. a kik esetleg együttesen bíráskodnak, az örökbefogadási viszonyban levők fel nem vehetők. Körülbelül kimerítettük ezekben azon törvényes intézkedéseinket, melyek az adoptióról szólnak. Jogforrásaink második fontos megnyilatkozását az 1884. évi január hó 22-én 3546 sz. a. kibocsátott igazságügyministeri rendelet alkotja. Ez a rendelet a legfontosabb az adoptio jelenlegi anyagi jogszabályainak, valamint alaki módozatainak a meghatározásánál. Ehhez a ministeri rendelethez fűződik úgyszólván egész jelenlegi rendszerünk. Ez a rendszerünk az az alap. a mely körül a gyakorlat által kidolgozott szokásjog jegecesült. Mert kodifikáció hiányában az igazságügyministérium állandó gyakorlatát is tulajdonképen csak szokásjognak kell minősítenünk. Maga a hivatkozott rendelet bizonyára jogforrás erejével bir, mert az iránt nincsen kétség, hogy törvény hiányában, sőt ennek esetleges hézagai kiegészítésére is. a miniszteri rendelet jogforrás erejét el kell ismernünk. Azonban, hogy az ehhez fűződő minisztériumi állandó gyakorlatot minek nevezzük, ez megoldatlan kérdés Elvi jelentőségű határozatokat hozni az egyes minisztériumoknak nem áll hatáskörükben, kötelező erőt tulajdonítani ezeknek szintén nem lehet. Tehát szokásjognál egyébnek nem mondhatnók az igazságügyminisztérium gyakorlatát, a mely azonban jelenleg határozottan a legjelentékenyebb irányítója az örökbefogadások elbírálásának. Ezeknek az elveknek az ismerete a legjobb vezérfonál ugv az anyagi, mint az eljárási jogszabályok helyes összegezéséhez. 1) Az első kérdés, a mi felmerül, az, hogy ki fogadhat és ki fogadható örökbe? Örökbefogadhat minden férfi vagy nő (az előbbi azonban, ha nőtlenségi fogadalmat telt, tehát pl. róm. kath. lelkész, akkor nem), a ki az örökhefogadandónál annyival idősebb, a mennyi a rendes korkülönbség szokott lenni szülő és gyermek között. Ez számszerint meghatározva nincsen, de rendszerint 16 évet tekintenek ennyinek. Az örökbefogadó kell, hogy vagyonával szabadon rendelkezhessék, mert máskülönben az örökbefogadás egyik lényeges kellékét, illetve folyományát, az örökösrendelést, meg nem valósithatja. Örökbefogadó lehet férfi vagy nő, sőt együttesen a kettő is, de ez utóbbi csak akkor, ha házastárs. Idegen férfi és idegen nő tehát közösen egy gyermeket nem adoptálhatnak. Eltérőleg azonban a külföldi törvények legtöbbjétől, nálunk a minisztérium jóváhagyja az olyan adoptiót is, a melyben az egyik *) Előbbi közleményeket lásd a 8., 9., 10., 11., 12. számokban 1) Velős rövidséggel foglalja ezeket egybe dr. Gaár Vilmos „az örökbefogadásról" szóló füzetében. Budapest, Grill, 1899. házastárs a másiknak beleegyezése nélkül létesít ily családi kapcsolatot, azaz nem szükséges, hogy ha a nős férfi adoptálni akar, ehhez a felesége jóváhagyása is. E felfogásból következik az is, hogyha valaki egy házasságban élő egyént fogad örökbe, az illető adoptálandó házastársának a beleegyezése sem szükséges. Minő idős legyen az örökbefogadó '? Erre sem találunk határozott választ. Sem az osztrák törvény 50 éve, sem a Tervezet 40 éve ez idő szerint nem áll feltétlenül. Elvként csak azt követik, hogy idősebb legyen az adoptálandónál, hogy tehát a természetes korkülönbség fennálljon. Nem ritka eset, hogy a természetes atya óhajtja örökbefogadni házasságon kívül született gyermekét. Ezt a gyakorlat megengedi, csupán azt köti ki, hogy ezt a vérségi viszonyt ne tüntessék fel a szerződésben. Ezt Gaár szerint azzal indokolja a minisztérium, hogy az, vajjon a házasságon kivül született gyermek atyja kicsoda, nem tartozik az adoptiót jóváhagyó hatóság kompetenciájába, tehát valószínűleg nem akarja a jóváhagyás kimondásával ezt a lényt szankcionálni. Nem okoz nehézséget az sem, hogy az örökbefogadónak vannak-e törvényes leszármazói. E tekintetben szintén nagyon liberális irányban haladt a miniszterium gyakorlata, mert mig a külföldi törvényhozások nagy részt tehetetlenné teszik az adoptiót, ha az örökbefogadónak törvényes leszármazói vannak, addig ma nálunk ez sem játszik szerepet. Pedig ha nézzük Werbőczy felfogását, akkor azt tapasztaljuk, hogy adományos jószágra történő örökbefogadás csak ugy volt érvényes, ha az örökbefogadónak sem törvényes leszármazója nem volt, sem az adoptio után nem született, mert még ez utóbbi eset is megszüntette az örökbefogadás_hatályát. Vajjon mi okozta tehát mégis azt, hogy a jelenlegi gyakorlat a leszármazók életbenlétét akadálynak nem tekinti ? Talán az, hogy a szerzeményi javakat illetőleg az ősiség uralma idején sem volt akadály egyéb leszármazó létezése? Ez nyilt kérdés. Azonban nézetem szerint magának az intézmény lényegének mond ellent a most követett felfogás, mert a kinek van gyermeke, az nem érzi a gyermektelenség hiányát. Igaz, lehetnek esetek, hogy a családi viszonyok olyanok, a melyek indokolttá teszik a törvényes gyermeken kivül másnak a családi kötelékbe felvételét is; erre gondol a Tervezet is, midőn 221. §-ában kimondja ugyan, hogy örökbe csak az fogadhat a kinek nincs törvényes ivadéka, azonban a 223. §. szerint az igazságügyminiszter ez alól felmentést adhat, tehát méltánylást érdemlő okok esetén, ha például eltűnt, vagy elzüllött a törvényes leszármazó, akkor a szabály alól kivételnek van helye: azonban minden korlátozás nélkül megengedni az adoptiót, akár van az adoptálónak gyermeke, akár nincs, ez, azt hiszem, nagyon is szabad felfogás. Igen lényeges és határozottan a régi magyar jog felfogására támaszkodik a most is érvényes azon jogszabály, hogy az örökbefogadás feltétlenül törvényes öröklési jogot biztosit. Werbőczy, a nagy magyar jogász, tehát még ma is él; él jogi felfogásunkban, történelmi jogunkban, sőt nagy elveinek jelentékeny része él a legtöbb magyar jogász szivében. Az örökbefogadás öröklési jogot ad az örökbefogadott javára az örökbefogadóval szemben. Ez az elv ma is intakte áll. beleélte magát a nemzet tudatába. Ezen változtatni az intézmény lényegének megrázkódtatása nélkül nem lehet. Elismeri ezt a jelenlegi gyakorlat is, midőn az adoptationális szerződések egyik feltételének tekinti annak a határozott kijelentését, hogy a nevezett öröklési jog a felek közt hatályba lép. Ebből következik, hogy az örökbefogadott gyermeket a törvényes gyermekkel mindenben egyenlő öröklési jogok illetik; ha tehát az adoptálónak csak