Közgazdaság és pénzügy, 1928 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 1-2. szám - Középosztály és adópolitika

Ili ben csak az az aggály él. hogy ezeket a teremteni akaró férfiakai nem-e ragadja el az alkotás vágyának heve tul azon a határon, melyet a termelésnek teherbíró képessége megszab. Ezek előrebocsátása után álláspontomat az egyes szociálpolitikai feladatok tekintetében röviden a következőkben foglalom össze: Az alkalmazottak jogviszonyának rendezését magam is sürgősnek tartom, minek ellenében a nyugdijkérdés megoldására a jelenlegi gazdasági viszonyok mellett gondolni sem lehet. Helyeslem, hogy a munkanélküliség esetére szóló, valamint az aggkori biztosítás ügye a megvalósítás elé vitessék, hangsúlyozni kivánom azonban, hogy ez csak akkor lesz lehetséges, ha az állam az ezen szociális intézményekkel járó tehernek nagy részét magára veszi. Kívánatosnak és szükségesnek tartom, hogy azok a szociális intézmények, melyek terheit az érdekeltek egészben vagy nagy részben viselik, hatásos állami felügyelet mellett autonóm módon intéztessenek, nemcsak azért, mert az adminisztráció igy jobban és gazdaságosabban biztositható, hanem azért is, mert az állami omnipotencia folytonos növelését aggályosnak tartom. A kereskedők betegség ellen való kötelező biztosítását — bármely nemes intencióból eredt légyen is az eszme — kívánatosnak nem vélem. Igaz, hogy a kereskedelem súlyos küzdelmet viv és mostoha helyzetben van, de ennyire proletársorsra még nem jutott. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy azok a kereskedők, akik sorsukat biztosítani kívánják, társadalmi szabad karitatív és szociális intézményeket ne létesítsenek és hogy az állam ezeket ne támogathassa. Vértes Emil a Fővárosi Kereskedők Egyesületének ügyvezető elnöke. Talán sohasem volt oly jelentősége a szociális intézményeknek a kereskedelem számára, mint éppen a mai viszonyok között. A háború, az azt követő események, majd az immár esztendők óta tartó súlyos gazdasági válság elsősorban a kiskereskedelem anyagi helyzetét ásták alá. Mindennek következtében a kiskereskedő ma többé nem a tőkéjéből, hanem a maga szellemi és testi munkájából él meg és ezzel a munkájával sem képes többé vagyont gyűjteni, hanem legfeljebb a maga és családja mindennapi megélhetését biztosithatja. Ha tehát a kiskereskedő munkabírása, akár betegség következtében idölege-