Kereskedelmi jog, 1938 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 1. szám - A tulajdonjogfenntartás szabályozása a részletügyletről szóló törvény tervezetében

KERESKEDELMI JÜG 1. sz. ietfizetési kedvezmény elvesztését ugyancsak ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a vevő legalább két egymásután következő részlettel legyen — egészben vagy részben — hátralékban s a hátralék legalább egytizedrészét tegye az egész vételárnak. Ez utóbbi szabályból aztán a stuttgarti Oberlandlesgeriiichtnek egy 1905. évi és a kiéli Oberlandesgcriehtnök egy 1909- évi határozata arra a köv'etkeztetésre jutott, hogy a részlet ügylet fogalmához legalább három fizetési részlet kikötése szükséges; ez ]— az említett bírói határozatok szerint — a irészletügylctről szóló törvény gazdasági céljából is következik. Helyesen jegyzi meg Helmut Rühl,2 hogy ebből legfeljebb az következik, hogy amennyiben a vételár csupán két részletben fizetendő, úgy ez a szabály nem kerülhet alkalmazásra, •— ámde egymagában az, hogy a kérdés körül komoly vita keletkezett, indokoltnak mutatja, hogy a T. a részletügylei fogalmi meghatározásával kiegészíttessék. IV. A T. az Mtj.-ben foglalt szabályozásnak megfelelően szabályozza a tft. kikötésének alakját, nyitva hagyja azonban azt a kérdést, hogy a kikötés mely időpontban eszközlendő, illetőleg az meddig eszközölhető. Az állandó bírói gyakorlat értelmében a tftjoghatályosan csak az áru átadásának időpontjáig, legkésőbb azzal egyidejűleg köthető ki, mert ellenkező esetben a vevő az átadással az ám tulajdonjogát megszerezte; a kir. Kúria P. VII. 7971/1929. számú határozatában3 hoizzáfűzi etilhez, hogy az áru átadása uitán létesített megállapodás sem hatálytalan ugyan, annak alapján azonban az eladó a vevő ellen csupán „kötelmi jogi igényt érvényesíthet", vagyis úgy tekintendő, mintha a vevő kötelezettséget vállalt volna arra, hogy az ő — a vevő — tulajdonát képező árut bizonyos feltételek mellett az elladónak kiszolgáltatja, anélkül, hogy ez utóbbi ezzel a kikötéssel tulajdonjogot szerzett volna. A T. bizonyára nem tévedne a törvényhozó által lehetőleg kerülendő kazuisztika területére, ha ezt a kérdést szabályozási körébe vonná, teljességének pediiig nyilván előnyére szolgálna. 2 Eigentumsvorbelialt und Abzahlungsgescháft. Berlin, 1930. 218. 1.; említi a jelzett német birói határozatokat — Rühl álláspontjával szemben M. K. Samter: Kommentár zum Reichsgesetz betreffend die Abzahlungsgescháfte című munkájában (II. kiadás. Berlin-München, 1927. 1—2. 11.) helyesli a Rühl által helytelenített gyakorlatot s szószerint is idézi a kiéli Oberlandsgericht határozatát: „Wenn schon im § 1 keine bestimmte Anzahl von Teilzahlungen vorgeschrieben isi, so muB doch aus dem wirtschaftlichen Zweck des Gesetzes, besonders aus der positiven Bestimmung des § 4 gefolgert werden, daB ein Abzahlungsgescháft nur dann vorliegt, wenn der Kaufpreis in einer Reihe von Teilzahlungen, die mindestens drei betragen, muB, berichtigi werden soll." s Jogi Hírlap 1931. évf., 363. sorsz. V- A T. eladó és vevő viszonylatában kétségtelenül utóbbit akarja messzemenő védelemben részesíteni; ez a T. 'egyes rendelkezéseit átható szellemtől eltekintve, kifejezetten is megnyilatkozik a 11. §-ban, amely kimondja, hogy: „hatálytalan .... minden olyan megállapodás, amely a jelen törvény szabályaitól a vevő hátrányára eltér". Ezen messzemenő vevővédehni tendencia mellett is azonban a T egy ponton a fennálló bírói gyakorlattal szemben az eladó érdekeinek védelméhez közeledik. A T. 3. §-a értelmében ,,a vevő az ügylettől iniem állhat el amiatt, hogy a tulajdonjog fenntartásával eladott áru az átadás után elvész vagy megsemmisül; a még le nem járt vételárt azonban ilyen esetben megfizetni nem kötele-s." A Polgárjogi Határozatok Tárába 112. szám alatt felvett határozatban megnyilatkozó és változatlanul fennálló bírói gyakorlat szerint a tft.-sal eszközölt vétel esetén az áruban előállott véletlen kár mindaddig, míg a vevő annak tulajdbnjogát meg nem szerezte, az eladót éri; ennek az álláspontnak szigorúan logikus következményeképpen kimondja, hogy „ha a véletlen folytán a vétel tárgya megsemmisül, az adásvételi ügylet megszűnik, az eladó a kapott vételárat, a használat fejében igényelhető rész leszámításával, . . visszatéríteni tar'tozik . . .." Eiz a gyakorlat — dacára az igen tekintélyes oldalról ellene irányuló irodalmi támadásoknak — változatlanul fennáll s vele szemben a T. fentebb idézett rendelkezése kétségtelenül az eladó érdekeinek bizonyos mértékű védelmét jelenti. Míg ugyanis az idézett határozat szerint a sízóbonforgó esetben az eladó nemcsak hátralékos vételárikövetelésétől esik el, hanem a már felvett részleteket visszafizetni tartozik, addig a T- értelmében csupán „a még le nem járt vételárt" veszti el, weui köteles tehát a már felvett vételárrészleteket visszatéríteni, sőt a már lejárt, de a vevő által netán még ki nem fizetett részletek iránitól jogát sem vesizti el. Ha szigorúan jogdogmatikai alapon nehéz is követni a T. erészbeni álláspontját, kétségtelen, hogy a mai jogállapottal szemben jelentős lépés a jogirodalom túlnyomó résize által helyesnek vélt megoldás 'irányában. Ugyanezen §-ában kimondja a T., hogy „ha az áru értéke az átadás után elromlás következtében csökken, a vételárt a romlás okozta értékcsökkenés arányában le kell szállítani, ha csak az eladó az árut helyre nem állítja". Ha ezt a szabályt egybevetjük ugyanezen § következő bekezdésének azzal a rendelkezésével, hogy amennyiben az értékcsökkenés az áru rendes használatából ered, úgy a vevő vételárfizetési kötelezettsége alól ez alapon nem mentesül, — úgy nem egészen világosi, hogy a T.