Kereskedelmi jog, 1938 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 8-9. szám - Idegen valutáról szóló szerződések

118 KERESKEDELMI JOG 8—9. sz. ban szállott le, arra a K. T. 326. §-a nem alkalmazható és így a bank nincs jogosítva a betétet a dollárnak a lejárat idején való árfolyama szerint elszámolni, hanem a teljesítésnek akként kell történnie, amint azt tekintettel az élet felfogására a jóhiszeműség és méltányosság megkívánja. Ebből levonják ez ítéletek azt a következményt is, hogy ez elv alapján a hitelező az eredeti, szerződéskötéskori dollárárfolyamot követelheti, annyival is inkább, mert a bankról fel kell tenni azt, hogy a dollárbankjegyeket nem őrizte természetben, hanem azokat nem csökkent értékben felhasználta, minthogy azokat a Nemzeti Banknak be is kellett szolgáltatnia. Idevág a Kúria VII. Tanácsának 1937. évi február 17-én kelt 6072/1936 számú döntése is, amely szerint: „Ha visszterhes ügyletből kifolyólag a felek értékállandóság szempontjából értékmérőül a dollárt fogadták el, az adós köteles tartozását pengőben olymódon kiegyenlíteni, hogy a dollárnak az ügylet létrejöttekor fennállott aranyértéke, nem pedig az időközben leértékelt dollár szolgál alapul; ez a leértékelés a felek szerzett jogain és kötelezettségein semmit sem változtat". Mindez a gyakorlat azonban csak arra az esetre vonatkozott, ha a szerződés nem tartalmazott olyan kifejezett kikötést, hogy magának a visszafizetésnek is valóságos effektív valutában kell történnie, vagyis csak arra az esetre, amidőn jogásznyelven szólva a dollár csak mint kirovó pénznem szerepelt (vagyis oly pénznem, mely a követelés meghatározására szolgál), nem pedig mint lerovó pénznem (vagyis oly pénzben, amelyben a lerovásnak, a teljesítésnek is, a felek kikötése szerint valósággal történnie kell). Azokban az esetekben, amelyekben ilyen effektív valóságos dollárban való fizetés köttetett ki, a Kúr'a gyakorlata az volt, hogy a felek ezzel a követelés sorsát a dollár sorsához kötötték és így, ha a dollár értéke csökkent, akkor a követelés értéke is csőként, mihezképest a hitelező, ha az effektív dollár helyett pengőben való teljesítést követel vagy fogad el, úgy a fizetést csakis az esedékességkori árfolyam szerint követelheti. A Kúria gyakorlata magadta ugyan a hitelezőnek azt a jogot, hogy az ilyen effektív valutában való fizetésre szóló kikötés esetében a pengő elfogadásától elzárkózzék és az effektív valutához ragaszkodjék. Ez azonban gyakorlatilag azt jelentette, hogy a hitelező egyelőre nem kap semmit, hanem jogában áll várnia követelése kifizetésére addig, amig az effektív valuta beszerzése lehetővé válik. Mondanunk sem kell, hogy ez a jog nem túl nagy mértékben segít a hitelezőn, akinek arra, hogy kihelyezett követelései lejáratkor befolyjanak, természetesen szüksége van, és akit eme követelések teljesítésének elhalasztása arra az időre, amikor az effektív valuta beszerzése már lehetséges, vagyis elhalasztása „ad graecas calendas", semmiesetre sem hoz kedvező anyagi helyzetbe. Az effektív valutára vonatkozó az a jogelv, hogy a felek ezzel a követelés sorsát az idegen valuta sorsához kötötték, elsősorban a Kúria VII. Tanácsának 1937. évi november hó 17. napján kelt 3887/1937. számú határozatában jutott kifejezésre és ezt a döntést követte még egy legutóbbi határozatában a Kúria I. Tanácsa is. A legutóbbi időben azonban a Kúria VII. Tanácsának idevonatkozó gyakorlatában rendkívül fontos változás, illetve fejlődés állott be, amely a hitelező helyzetét lényegesen kedvezőbbé teszi. A Kúriának idevonatkozó határozata P. VII. 2094/1938. szám alatt kelt és a bírósági szünet előtt utolsó tárgyalási határnapon, július 28-án hirdettetett ki.* Ebben a határozatban a Kúria olyan döntésre jutott, amely — bárha nem helyezi hatályon kívül azt a megállapítást, hogy az effektív dollárban való átadással és az effektív dollárban való visszafizetés kikötésével a felek a dollár sorsához kötötték a követelés sorsát —, mégis az eset eldöntésénél és az irányadó dollárárfolyam kiszámításánál olyan álláspontot követ, amely a hitelező helyzetét lényegesen, nevezetesen pontosan 50%-kai javítja. Ez a határozat ugyanis egy effektív dollárbankjegyekben befizetett bankbetétnél azt mondotta ki, hogy „ miután a betét dollárbankjegyekben lett elhelyezve és a felek megállapodása szerint effektív dollárban volt visszafizetendő, a felperes nem követelheti ugyan a betét elhelyezéskori 5.70 pengős dollárárfolyamot, ellenben igenis jár neki az esedékességkori, illetve fizetéskori árfolyam + a Nemzeti Bank által megállapított felár, mert a felperesnek az ily esetekben a valóságos dollár helyett azt az értéket kell megkapnia, amelyhez akkor jutott volna, ha a valóságos dollárt tényleg megkapja. Ez az érték pedig nem a cca. 3.40 filléres árfolyam, hanem arra való tekintettel, hogy a Nemzeti Bank által fizetett felár a dollárvaluta beszolgáltatásánál 50%, kereken 5 pengő 10 fillér. Miután maga a Magyar Nemzeti Bank, illetve a pénzintézetek a hozzájuk beszolgáltatott dollárbankjegyekért dolláronként ezt az árfolyamot fizetik, így ez az árfolyam a felperest is megilleti. Ez a határozat ugyan takarékbetét ügyében kelt, azonban indokolása oly általános jellegű, hogy az minden ügyletre vonatkozik. Külön figyelmet érdemel e tekintetben az is, hogy maga a P. VII. 3787/1937. sz- határozat, mely azt az elvet mondotta ki, hogy az * Jelen számunkban közöljük (97. sz. jogeset).