Kereskedelmi jog, 1938 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1938 / 5. szám - Dán törvény az ármegállapításokról
84 KERESKEDELMI .iOG A törvény által szem előtt tartotta azt a célt, hogy a munkaadó a kötelező bizosítás folytán az üzemi balesetből folyó kártérítés alól rendszerint szabaduljon, meghiúsítaná, ha azt az összeget, amit a biztosítóintézet a biztosítás folytán a munkavállalónak fizet, a munkaadó a biztosító intézetnek mégis megfizetni tartoznék azon az alapon, hogy egy másik üzeme alkalmazottjának közönséges gondatlansága okozta a baleset. A törvény 169. §-a ugyanis felsorolja azokat az eseteket, amelyekben a munkaadó a biztosító intézetnek felelősséggel tartozik, ezek között azonban a munkaadó alkalmazottjának közönséges gondatlansága — amiről a jelen esetben szó lehetne —, nem szerepel. Minthogy a kifejtettek szerint az alperessel szemben az elhalt munkavállaló hozzátartozóinak a magánjog általános szabályai alapján kártérítési követelésük nem keletkezett, s ilyen követelésük az 1927: XXI. t.-c. 201. §-a alapján a felperesre sem szállhatott át, a fellebbezési bíróságnak a keresetet elutasító ítélete jogszabályt nem sért. Szolgálati viszony 51. Egymagában az a körülmény, hogy a részvénytársaság valamennyi részvénye a felperes tulajdonában volt, a szolgálati jogviszony fennállását és a felperes által a részvénytársaság érdekében kifejtett tevékenységnek a díjazását ki nem zárja. A szolgálati viszonyt tehát jilyen esetben is fennállónak kell tekinteni akkor, ha a felperes az alperes részére szolgálatok teljesítésére állandó jelleggel, díjazás ellenéhem vállalkozott és a szolgálatát az alperes részvénytársaság elfogadta. (Kúria: P. II. 144/1935.). Más a helyzet azonban akkor, ha a felperes mint valamennyi részvénynek egyedüli tulajdonosa ügyvezető igazgatóként maga alkalmazta önmagát, maga állapította meg a saját fizetését és a felmondást is valójában önmagával szemben maga eszközölte. Ezek a tények ugyanis a kereskedelmi törvénynek a részvénytársaságra vonatkozó rendelkezéseivel ellenkeznének és a szolgálati viszony természetével is ellenkező jogi helyzetre utalnának. (Kúria: P. II. 1850/1936.) (C. P. II. 5702/1937. sz. a. 1938 március 3-án.) 52. Az elbocsátás alapjául szolgáló tényeknek az elbocsátásról szóló írásbeli értesítésben való megjelölése előző vizsgálat esetén csak akkor szükségtelen, ha a vizsgálat a gazdatiszt terhére rótt egyéb cselekmények mellett az érvényesíteni kívánt elbocsátó okra is kiterjedt s így a gazdatiszt nem lehet kétségben elbocsátásának valódi oka felől. (C. P. II. 5305/1937. sz. a. 1938 február 17-én.) Nyugdíj 53. 1925—1935. évi átértékelt nyugdíj késedelmes érvényesítésének (1936 dec. 21.) kimentése. (C. P. II. 5269/1937. sz. a. 1938 február 9-én.) A felperesnek az alperes jogelőde, a G.-féle villamossági r.-t. által 1920 április elsejével történt nyugdíjbahelyezése alkalmával a felperes nyugdíja havi 186.90 koronában nyert megállapítást. Ezt a nyugdíjat az alperes, illetve a most megnevezett jogelőde 1920 április 1-től 1926 december 31-ig a felperes részére fizette is. Az 1926: XVI. t.-c. 14. §-ának 1. bekezdése értelmében az átértékelés ennek a törvénynek életbelépése, vagyis 1926 július 31. (93.735/1926. P. M. számú rendelet) előtt egy évnél nem régenben esedékessé vált járandóságra is kiterjed. A felperesnek tehát törvényes jogszabály alapján visszamenőleg 1925 augusztus 1-től kezdődően az átértékelt nyugdíjra jogos igénye van. Az alperes a felperesnek az átértékelt nyugdíjra való igényjogosultságát el is ismerte. A jogvita a perben egyedül akörül forgott, hogy vájjon az 1935 június 1. előtt esedékessé vált átértékelt nyugdíjrészleteket illetően az adott esetben a per késedelmes megindításának (1936 december 21.) lehet-e jogvesztő hatályt tulajdonítani. Ebben a vonatkozásban a Polgárjogi Határozatok Tárába (P. H. T.) 471. sz. alatt felvett elvi határozat itt nem nyerhet alkalmazást, mert ez a visszatérő időszakokban fizetendő tartásdíjakra irányuló követelés késedelmes érvényesítéséről szól. De nem hivatkozhatik sikerrel az alperes a P. H. T. 791. száma alatt felvett elvi határozat indokolásának arra a részére sem, amely az állandó bírói gyakorlatban kifejlődött jogszabálynak mondja, hogy a jogosított fél a kereset beadását megelőzően lejárt nyugdíj átértékelését csak akkor igényelheti, ha kimutatja, hogy igényének érvényesítésében az alperes valamely ténykedése folytán, vagy egyéb 'eílháríthatatlan akadály miatt gátolva volt. Az indokolásnak ez a része ugyanis nem arra az elvi állásfoglalásra vonatkozik, amelyre tekintettel a határozat a P. H. T.-ba felvétetett. Viszont a határozatnak az ügyek eldöntésében irányadó elvi része (az elvi kijelentés) a jelen perbeli iogvita tárgyával semmiféle összefüggésben nincs. Így tehát a fentebb említett indokolás-részlet csak annyiban lehetne útmutató erejű, amenynyiben a benne kifejezett álláspontot valóban állandó gyakorlatnak kellene tekinteni. Ámde ez nem áll, mert a m. kir. Kúria más hasonló perekben (P. II. 6173, 6174, 6175, 6176, 6177/1930. stb.) — az itt tárgyalt vonatkozásban — nem csupán és kizárólag az elháríthatatlan akadályt ismerte fel a jogvesztést elhárító oknak, hanem általában azt, ha a jogosult a perindítás késedelmét más alkalmas módon sem tudta kimenteni Ebből folyik, hogy a jogosult a késedelem kimentésére minden oly tényt felhozhat, amely ellene mond annak, hogy a perindításban késedelmes magatartása a jogáról való lemondásnak értelmeztessék. De ily tények esetében és ismeretében a kötelezett fél sem hivatkozhatik jóhiszeműen arra, hogy ő a jogosult fél magatartását lemondásnak vette és gazdasági számításaiban ehhez alkalmazkodott. Ezekkel pedig mesdöl a tényeknek az az érlelmezése, amelyen a késlekedésnek jogvesztő hatályt tulajdonító bírói gyakorlat alapszik. Ezeket tartva szem előtt, az adott esetben a m. kir. Kúria a per megindítása körül tanúsított felperesi késedelemnek a következő okokból nem tulajdoníthatott jogvesztő hatályt. A felperes az 1925. év őszén létesített szolgálati szerződés alapján az 1935. évig bezárólag, vagyis