Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 8. szám - Az 1936. év hiteljogi gyakorlata

126 KERESKEDELMI JOG 8. sz. donítani, hogy, ha az 1927 : X. tc. 12. §-a hatályon kívül helyezte is a K. T. 505. §-ának 3. pontjában foglalt azt a szabályt, amely szerint a biztosított a lejárattól számított 30 napi kíméleti időt élvezett, mégsem lehet feltenni, hogy ezzel az indokolásban érvényre jutott szempontok figyelmen kívül hagyásával a biztosított addigi jogállapotát súlyosbítani kívánta volna és éppen ezért a K. T. 505. §-ának 3. pontjában megjelölt 30 napos határidőt a felhívással és utólagos teljesítési határidő kitűzésével kívánta pótolni. Itt ugyanis mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a szerződő félnek a K. T. 505. §-ának 3. pontjában foglalt szabály hatálybanléte idején volt és mostani helyzetét nem abból a szempontból kell összehasonlítani, hogy az előbbi szabályok hatálya alatt a szerződéses lejárat idején túl még további 30 napi törvényes utólagos teljesítési idő állt rendelkezésére. Ennek a végpontja ugyanis éppen oly határozott időpont volt, mint a szerződéses esedékesség időpontja és elmulasztásával a szerződés szintén önmagától, felhívás nélkül megszűnt. Az összehasonlítás helyes alapja csak az lehet, hogy a felhívás kötelezettsége szempontjából volt-e a szerződő fél az 1927 : X. tc. életbelépte előtt előnyösebb helyzetben, már pedig ily kötelezettséget a K. T. 505. §-a sem ismert és a szerződő fél helyzete az elvi kérdés által érintett esetekben jelenleg sem hátrányosabb. Mindezek mellett az említett ellenvetéssel szemben áll az is, hogy a törvényhozó azzal, hogy a ÍK. T. 505. §-ának 3. pontjában foglalt szabályt eltörölte, éppen annak adott kifejezést, hogy ezt általános szabályként fenntartani többé nem kívánja, hanem azokkal a rendelkezésekkel pótolja, melyeket a 9. és 10. § kifejezett szavaiban felállított, tehát nem helyes törvénymagyarázati álláspont az, hogy a törvény az eltörölt szabálynak valamely hatályát azonkívül való terjedelemben, melyben a 9. és 10. §-ban kifejezetten fenntartotta, értelemszerűen mégis fennmaradottnak kívánta tekinteni. A törvény ellenkező értelmezése egyébként is a kockázat viselésének ellenérték nélküli, vagyis oly időre való meghosszabbítását jelentené, melyre már bírói úton díjat követelni nem lehet, amivel szemben ismét helytelen az az ellenérv, hogy a K. T. 505. §-ának 3. pontjában foglalt szabály hatálybanléte idején, az ott megjelölt 30 nap alatt a biztosító ugyancsak díjfizetésre való igény nélkül viselte a kockázatot. A m. kir. Kúria ugyanis több ítéletében (P. 5362/1887., V. 209/902, V. 210/902. sz.) azt az álláspontot foglalta el, hogy a biztosító a díjfizetést erre a 30 napra is követelheti, azonban ettől eltekintve díjfizetés nélkül való kockázatviselést, vagyis a jog általános elvei ellenére való kötelezettséget, csak kifejezett törvényes szabály állapíthat meg, de annak, hogy ily kötelezettség valamely jogszabály kiterjesztő értelmezése útján állapíttassák meg, helye nem lehet. A törvény indokolásának a 10. §-ban foglalt szabályokkal kapcsolatos tartalma sem nyújt alapot a kifejtettekkel ellenkező értelmezésre. A bírói gyakorlatban előfordult, innen kiinduló következtetések helytelen volta annak szem elől tévesztéséből ered, hogy az általános szabályt, mely az életbiztosítási szerződéseknek az egyes biztosítási időszakokban való fennállása, vagy megszűnése tekintetében irányadó elv felöl rendelkezik, a 9. § tartalmazza, hogy ugyancsak a 9. §. 3. bek. tartalmazza az általános szabályt arra, hogy a biztosító felhívási kötelezettsége mely esetekben áll fenn és hogy ehhez a 10. mint a szerződés megszüntetésének egy kiemelt módjáról rendelkező szabály csatlakozik. A 10. § kiemelt esetére szóló indokolást tehát a 9. §-ra akként vonatkoztatni, hogy abból a külön nem kötelezett díjak megfizetésére való felhívás szüksége tekintetében általános következtetések \o-> nassanak le, — nem lehet. Azokat az általános elveket, melyek az életbiztosítási szerződések megszüntetésének új szabályozásánál irányadók voltak, az Indokolás általános része tűzi ki (Képviselőházi irományok 1927, I. 200—201. old.). Ezek szerint a K. T. rendelkezései az életbiztosítás tekintetében is reformra szorulnak, de nem a kárbiztosításhoz hasonló mértékben s figyelembe veendő, hogy azok a körülmények, melyek az életbiztosítási szerződés megkötésénél fennállanak, a biztosítás tartama alatt is erős változás alá kerülhetnek. A törvény 'javaslata tehát a szerzési költségek megtérítésének közgazdasági követelményére tekintettel azt a jogot kívánja a biztosító társaságok javára megrögzíteni, hogy legalább is az első biztosítási időszakra járó díjat, vagy azt a díjat, amelynek fizetésére a szerződő fél az esedékesség idejére külön kötelezettséget vállalt, feltétlenül, tehát az ügylet megszüntetése esetén is követelhessék s hogy az életbiztosítási ügyletek felmondás nélkül történő megszűnésével szemben a biztosítók bizonyos fokú védelmet kapjanak. Ezeknek az általános elveknek megfelelően a már fentebb kifejtettek szerint a törvény amellett, hogy az első biztosítási időszakra a szerződés fennmaradását biztosítja, a szerződés megszüntetésének két módját, a felmondás nélkül és a felmondás útján való megszüntetést illeszti be rendszerébe. A felmondás nélkül való megszüntetése esetéről a törvény 9. § 1. és 2. bekezdése rendelkezik s erre az esetre a biztosító érdekét szerződési bírság kikötésének engedésével védi meg, a felmondással való megszüntetés szabályait pedig a 10. § tartalmazza. Ehhez képest az általános elvnek megfelelően és a két lehetőség külön tartásával kell értelmezni az Indokolásnak a 9. §-hoz fűződő azt a részét is, hogy a törvény az életbiztosítási szerződés időtartamát csupán az első biztosítási időszakra kívánja ugyan feltétlenül biztosítani, de a biztosított félnek azt a jogát, hogy a későbbi időszakokra járó díj fizetésének megszüntetésével a szerződés hatály vesztését idézze elő, nem hagyja meg a maga érintetlenségében és hogy a jövőre hatályosabb védelmet egyfelől a díjfizetésnek felmondás nélkül való megszüntetése esetére megállapítható szerződési bírságban, másfelől abban adja meg, hogy a későbbi díjfizetésnek egyszerű elmulasztásához az ügylet hatályának megszűnését nem köti. Abból tehát, hogy a törvény indokolása sem kívánta teljesen kizárni, hogy a szerződő fél a szerződés hatályvesztését a díjfizetés egyszerű elmulasztásával előidézze, csak teljes érintetlen-