Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 7. szám - A biztosítási állomány átruházásának hatása a biztosítási szerződésekre, különös tekintettel a 4800/1936. sz. M. E. rendeletre

7. sz. KERESKEDELMI .JOG 107 magát. A teljes állomány átruházása többnyire a csöd elkerülését célozza és a vállalat teljes feloszlását készíti elő. Ezen két esetben az állományátruházás kimondottan a biztosítottak érdekében történik, okozhatják azonban az állomány átruházását főleg intézeti érdekek is. Ezek közül említésre méltóak: Oly kicsi a biztosítási állomány, hogy nincs meg az eredményes működés egyik főfeltétele, a kockázatkiegyenlítődés; az állomány nem bírja el a ráeső központi adminisztrációs költségeket és végül a vállalatnak valamely okból forgó tőkére van szüksége. A biztosítottakat a biztosítási szerződés megkötésénél az a gazdasági cél vezeti, hogy az őt a biztosítási esemény bekövetkeztével ért vagyoni hátrány a biztosítási szerződés folytán megtérüljön. Az nem vitás, hogy rendszerint a hoszszabb időre biztosítási szerződést a felek mindegyike azzal a feltevéssel köti, hogy a másik fél nemcsak kész, de állandóan képes is lesz a szerződésben magára vállalt vagyoni szolgáltatás teljesítésére. Ha tehát a szerződés megkötésénél alapul vett vagyoni viszonyokban lényeges rosszabbodás következik be, ez az ügyletkötés alapjának oly megrendülését jelenti, melyet bírói gyakorlatunk a szerződés felbontásának okául elismer. A kir. Kúria P. IV. 1354/1931. sz. ítéletében kimondja, hogy ,, . . . az egyébként érvényesen létrejött ügylet hatályát veszti, ha a felek által ismert valamely lényeges, vagyis oly feltevéssel létesült, amely feltevés nélkül az ügyletet meg sem kötötték volna". Minthogy pedig a biztosítási szerződést — a dolog természetéből folyóan — a felek a vagyoni állapot lényegileg változatlan fennmaradása iránti meggyőződésben kötötték, ez a szerződés oly lényeges alkotó eleme, melynek meghiúsulása okot ad a szerződéstől való elállásra akkor is, ha ez külön kikötve nincs. Magánjogi Törvénykönyvünk Javaslatának joggyakorlatunkban javarészt már elfogadott kötelmi-jogi része az 1150. §-ban is hangsúlyozott jóhiszeműség és méltányosság alapján elismeri az elállási jogot a másik fél anyagi helyzetében utóbb beállott lényeges eltolódás címén. Az Mtj 1130. §-a kimondja, hogy ,,az a szerződő fél, akinek a teljesítéssel elől kell járnia, azon esetben is megtagadhatja az előre szolgáltatást, ha akkor, amikor neki teljesíteni kellene, a másik fél vagyoni viszonyai oly rosszak, hogy emiatt követelése a viszontszolgáltatás iránt veszélyeztetve van. E jog nem illeti meg, ha a másik fél neki a szolgáltatásra nézve biztosítékot ad". Az állományátruházásnál, — elfogadva, hogy a Felügyelő Hatóság jóváhagyása kellő garancia az átvevő vállalat teljesítőképességére — indokolt a rendelet azon rendelkezése, mely kötelezővé teszi a biztosított részére az állományátruházásba való beleegyezést és ez okból nem engedi meg a biztosított részéről a szerződéstől való elállást. Tiir mAsir\n iotoiionnt> válik, hogy egyes biztosüottak megtagadják az állományátruházáshoz való Deleegyezesuket és ezzel megneiiezítik a többi biztosítottak érdekeinek megvédését. A rendelet megjelenése előtti helyzet viszásScvgat egy megtörtént konkrét esettel világíthatjuk meg legjobban. Az Astra Biztosító Társaságnak (nem a most működő Astra Biztosító Társaság) a Phönix Életbiztosító Társaság által történt átvételénél az állományátruházás kapcsán a biztosítottak egynek kivételével hozzájárultak az átruházáshoz. A vállalat ezen egy biztosított miatt kénytelen volt mérlegében két esztendőn keresztül ennek díjait és díjtartalékát kimutatni. N agy horderejű tehát a 4800/1936. M. E. rendelet, mert a laikus biztosított rendszerint úgy sem saját meggyőződése, hanem más okokból kifolyólag nem adja beleegyezését a biztosítási szerződések átvételéhez. Sokban hozzájárul a konkurrens vállalatok ilyen esetekben minden vonalon meginduló aknamunkája, mellyel az állomány zökkenésmentes átruházását meggátolni és a biztosítottakat saját vállalatukhoz átcsábítani igyekeznek. A Phönix Életbiztosító Társaság oly nagy port felvert bukásánál láthattuk, hogy céljaik érdekében a legképtelenebb álhírek terjesztésétől sem riadtak vissza, mely a biztosítási intézménybe vetett bizalom oly megrendülését vonta maga után, hogy ez a biztosítási életben még hosszú ideig fogja hatását éreztetni. A rendelet azon intézkedése, hogy a Felügyelő Hatóság jóváhagyását „csak akkor adhatja meg, ha a felek jogainak biztonsága az átruházás következtében nem csökken", a legteljesebb garancia a felek számára atekintetben, hogy az átruházás következtében érdekeik sérelmet nem szenvednek. Az átruházás egyébként sem változtat a biztosítottaknak az 1927. X. t.-c. által megállapított azon jogain, hogy a kárbiztosításnál a 6 évi időtartam lejárta után a biztosítást felmondhatja, életbiztosításnál pedig az első évi díjon kívül az átvevő vállalatnál sincs további díjfizetésre kötelezve. A rendelet tehát, — mely nyilván első láncszeme a biztosítási jog több fontos kérdésében iletékes helyről bejelentett reformnak — feladatát megoldotta és az 1923. évi 196/M. E. rendelet 12. §-ának vitás kérdéseit eldöntötte. Minden jogász, kereskedő és közgazdász olvassa a KERESKEDELMI JOG-ot és a TŐZSDEI JOG-ot