Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 7. szám - Felelős-e az üzletbérlő a bérbeadó tartozásaiért? Vonatkozással a m. kir. Kúriának P. VII. 4103/1936 sz. határozatára

102 KERESKEDELMI JOG 7. SZ. pedig hogy a törvény valamely üzletnek bérbeadása, az üzleti aktíváknak csak a bérlet tartamára való átengedése, tehát csak időleges használata esetére is megállapítani kivánta-e az üzletbérlő felelősségét az üzlet tartozásaiért. Annak dacára azonban, hogy a törvény szövege etekintetben útmutatást nem tartalmaz, annak miniszteri indokolása világosan arra enged következtetni, hogy a törvényhozó az üzletátvevő felelősségét csakis azokra az esetekre kívánta megállapítani, amidőn az üzleti vagyon is átvétetik, vagyis amikor az üzlet véglegesen átruházást nyer. A miniszteri indokolásból kitűnik ugyanis, hogy a törvényhozó eredetileg az üzletátvevőt csak az átvett vagyoni erejéig akarta felelőssé tenni, arra való hivatkozással, hogy elméletileg ez volna a leghelyesebb megoldás. Tekintettel arra azonban, hogy e rendszer keresztülvitele az üzletátruházásoknál — az indokolás szerint — oly gyakorlati nehézségekkel járt volna, melyek annak előnyeit nagyrészt meghiúsítanák, mert minden perben bizonyítás tárgya volna, hogy mennyi vagyont vett át az üzletátvevő, a javaslat a felelősségnek az átvett vagyonra való korlátozását elejteni kénytelen volt, hanem ehelyett az üzletátvevő felelősségét másik irányban, t. i. a követelések tekintetében korlátozta és pedig olyképpen, hogy az üzletátvevő felelősségét csakis azokra az üzletből eredő kötelezettségekre állapította meg, amelyeket az átvevő az átvétel idején ismert, vagy a rendes kereskedő gondosságával megtudhatott volna. Eszerint tehát a törvény miniszteri indokolássá kétségtelenné teszi, hogy a törvényhozónak semmiképpen sem lehetett az az intenciója, hogy az üzletbérlő, aki az üzleti vagyont de facto át sem veszi, hanem csak időlegesen használja, az üzlet tartozásaiért mégis felelőssé tehető legyen. így tehát aligha vitatható, hogy a kir. Kúria azon jogi álláspontjának, mely szerint az üzletbérlő is felelős volna az üzlet tulajdonosának tartozásaiért, az 1908. évi LVII. t.-c. nemcsak hogy támpontot nem nyújt, hanem a törvény miniszteri indokolása éppen az ellenkező álláspontot támasztja alá. Az a körülmény azonban, hogy a kir. Kúria P. VII. 4103/1936. számú határozata az 1908. évi LVII. t.-c.-el, illetve annak miniszteri indokolásával ellentétben áll, már fent érintett szerény nézetünk folyamányaként, Önmagában még nem szolgálhatna alapul arra, hogy a kir. Kúria vonatkozó döntését aggályosnak tartsuk, ha az erkölcsi igazság, vagy a gazdasági élet követelményei, avagy más hasonló magasabb szempontok szükségessé, illetve legalább is kívánatossá tennék azt, hogy az üzletbérlő felelőssége az üzleti hitelezőkkel szemben megállapíttassék. Minderről azonban a jelen esetben szó sem lehet. Aligha vitatható ugyanis, hogy sem az erkölcsi igazsággal, sem pedig jogpolitikai szempontokkal nem lehet érvelni atekintetben, hogy az üzletbérlő a bérbevett üzlet tartozásaiért felelős legyen. Az egész 1908. évi LVII. t.-c. létét ugyanis kizárólag annak köszönheti, hogy az üzleti hitelezők kijátszása meggátoltassék. Már pedig kétségtelen, hogy az üzleti hitelezők kijátszásának veszélyét általánosságban még csak feltételezni sem lehet olyan esetekben, amidőn az üzleti vagyon változatlanul a régi tulajdonosé marad, akinek bonitásában rosszabbodás nemcsak hogy nem következik be, hanem az üzlet bérbeadása folytán éppen ellenkezőleg rendszerint javulás fog beállani, mert üzlete tőkeerős kezekbe kerül, fellendül és így annak vagyoni értéke emelkedik, sőt ezen felül a bérbeadó üzlettulajdonosnak bérkövetelése is fog keletkezni, amelyet hitelezői esetleg letilthatnak. így tehát jogpolitikai szempontok vagy az erkölcsi igazság követelményei semmiképpen sem indokolják, hogy az üzletbérlő felelőssége a bérbeadó tartozásaiért általánosságban (anélkül, hogy a hitelezők kijátszására irányuló szándék a konkrét esetben bizonyítható volna) megállapíttassék, sőt éppen ellenkezőleg igazságérzetünk az ellen tiltakozik, hogy az üzletbérlő, aki az üzleti vagyont csak időlegesen használja, ez alapon az üzleti tartozásokat megfizetni kénytelen legyen. Végül röviden rámutatni kívánunk arra, az általunk már érintett kérdésre is, mely szerint a gazdasági élet követelményei sem teszik indokolttá a kir. Kúriának azon álláspontját, mely az üzletbérlők felelősségét a bérbevett üzlet adósságaiért általánosságban megállapította, mi több e kérdéssel kapcsolatban rá kell mutatnunk arra, hogy az üzletbérlők felelősségének a kir. Kúria jogi felfogása szerint való kiterjesztése, egész gazdasági életünkre, minden bizonnyal, rendkívül bénítóan fog hatni azáltal, hogy az egyes üzletek, illetve üzemek bérbeadásának lehetőségét a minimumra fogja csökkenteni. (Kétségtelen ugyanis, hogy abban az esetben, ha minden üzlet-, illetve üzembérlőnek számolnia kell azzal az eshetőséggel, hogy azon ténye által, hogy valamely üzletet, illetve üzemet bérbevesz, saját személyében az üzlet összes tartozásaiért felelőssé válik, úgy mindazon számbajöhető bérlők, akik megfelelő vagyoni bonitással bírnak, valósággal elriasztva lesznek attól, hogy olyan üzletet, amelynél a bérbeadó személye nem nyújt teljes garanciát az üzlet tehermentessége tekintetében (ami csak a legritkább esetekben áll fenn) bérbe vegyenek. Minthogy pedig aligha vitatható, hogy rendszerint éppen azok az üzletek és üzemek bérbeadók,