Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 6. szám - Biztosításjogi vitakérdések és a 86. számú jogegységi határozat

92 KERESKEDELMI JOG 6. sz. mulasztott és felszólított díj perlését lehetővé teszik. Míg ugyanis az 1927. X. t-c. 10. §-a szerint a későbbi éves esedékes díj nemfizetése a szerződés felmondásának vélelmezendő, addig a német törvénynek az indokolás által fel nem hívott 165. §-ához és az osztrák V. V. 137. §-ához fűződő joggyakorlat értelmében a felmondás nem lehet hallgatólagos, tehát a díj puszta nemfizetése felmondásnak nem tekinthető, hanem azt a biztosítóval, bár szigorú formákhoz nem kötötten, de kifejezetten kell közölni. Addig tehát, míg a felmondás ilyen kifejezett formában nem történt meg, — az új biztosítási időszak kezdetét legalább 30 nappal megelőzően — a díjak perelhetők és így indokolt a felhívott jogrendszerek olyan intézkedése, hogy a kockázatviselés csupán a felszólítás megtörténte és az utólagos teljesítési határidő eredménytelen eltelte után szűnik meg, illetve nyugszik (. . . die Leistungspflicht ruht . . .) a svájci törvény 20. §-a szerint. Bár az indokolás nem hivatkozik rá, mégis megjegyzendőnek tartjuk, hogy a J. E. H. 1. bekezdésében foglalt szabály úgyszólván minden kontinentális jogrendszertől eltérően rendelkezik, ellenben azonos az e tárgyban kifejlődött angol kötvényfeltételekkel és ítélkezési gyakorlattal. Míg azonban az angol jogrendszer utánozhatatlanul nagyszerű paradoxiája — a prácedensekhez való merev ragaszkodás mellett az „equity" hajlékony szabályainak casuistikus alkalmazása — magából az angol jog szelleméből merítve oldja fel minden merev szabály gyakorlati veszedelmét, addig a 86. számú J. E. H. 2. bekezdése a határozat szigorának enyhítésére azt a szokatlan módot választotta, hogy egy speciális jogterületen felmerülő problémákra az „általános szabályok" alkalmazását rendeli. A Határozat azonban a második bekezdésben lerombolja azt, amit az elsőben szigorúan, de elméletileg helyesen és a méltányosságot sem sértően felépített. Ha ugyanis a biztosítási díj fizetésében való késedelem alól — amelyre pedig a „rigor camhialis" alkalmazása indokolt — a vismajoron kívül más „általános", tehát magánjogi ok is mentesít, akkor végtelen és kimeríthetetlen forrása nyílik meg olyan előre nem látható kimenetelű jogvitáknak, amelyek a bírói belátástól függően hol a biztosítónak, hol pedig a kedvezményezettnek fognak indokolatlan terhet jelenteni. Az eddigi biztonságot — hiszen a Kúria állandó gyakorlata az 1. bekezdésnek mindmáig megfelelt — tehát teljes bizonytalanság váltotta fel, minthogy senki sem vállalkozhat arra, hogy előre megjósolhassa, melyek lesznek azok a tényállások, amelyek megállapítása esetén a bíróságok mérlegelés alapján arra a belátásra fognak jutni, hogy fennforognak azok a körülmények, amelyek „az általános szabályok szerint" a késedelem következményei alól mentesítenek. III. A Határozat tehát elvileg eldöntötte a fent Aj pontban körülírt vitakérdést, elmulasztotta azonban, egy kivételével, azt, — ami pedig módjában lett volna — hogy a többi nyilt és a főkérdéstől elválaszthatatlan kérdés tekintetében az indokolásban elvi állást foglaljon. Vonatkozik ez a megállapítás mindenekelőtt a 60. sz. J. E. H-nak az életbiztosításra vonatkozó alkalmazására. A 60. sz. J. E. H. az 1927. X. t.-c, 5. §-ának 1. bekezdéséhez fűződve, annak értelmezésében kimondja, hogy a biztosító kárbiztosítás esetében az ajánlott felszólítást az elmulasztott esedékességől számított 30 napon belül tartozik kiküldeni, mert az ezen határidő eltelte után elküldött felhívás már nem tartja fenn a biztosítónak azt a jogot, hogy a szerződés érvényesítéséhez per útján ragaszkodhassék, amiből a másik oldalon természetesen az is folyik, hogy ha nem szólított fel 30 napon belül, a 31-ik napon a perlési joggal egyidejűleg kockázatviselési kötelezettsége is megszűnik. Miután azonban az 1927. X. t.-c. 9. §-a az írásban külön kötelezett és a biztosítás hatályának beállta után fizetendő első éves — tehát perelhető — díjakra az 5. §. 1. bekezdését megfelelően alkalmazni rendeli, véleményünk szerint nem lehet kétséges az, hogy az a jogegységi határozat, amely kifejezetten az 5. §. 1. bekezdéséhez fűződik, ugyancsak tárgya a megfelelő alkalmazásnak, mert elképzelhetetlen, hogy a törvénymagyarázó szokásjog — és a 60. sz. J. E. H. jogforrástanilag kétségtelenül az — az interpretált jogszabálynak e teljes hatásterületén érvényesüljön. Ez a vitakérdés bíróilag még nincsen eldöntve, azonban nem képzelhető el, hogy helyes törvényalkalmazással a fenntiektől eltérő eredményhez lehessen jutni. Ha tehát a 86. sz. J. E. H indokolása incidentaliter ebben a kérdésben állást foglalt volna, akkor a rendelkező résznek nem lehetett volna egyéb feladata, mint hogy a törvény szellemének megfelelően, tehát elméletileg szintén helyesen, deklarálja azt, hogy a 60. sz. J. E. H. a külön írásban nem kötelezett, tehát perelhetetlen díjakra is alkalmazandó. Ha a határozat ezt a, véleményünk szerint helyes, álláspontot magáévá tette volna, úgy