Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)

1936 / 2. szám - A felárral kapcsolatos magánjogi kérdések rendeleti szabályozása

26 KERESKEDELMI JOG 2. sz. nem érinti a hitelezőnek azt a jogát, hogy a felárról lemondva, a váltót a rendes szabályok szerint meghagyásos úton is peresíthesse, ha érdeke ezt úgy kívánja. Ha a rendelet a felárra vonatkozó igényt nem a váltóhoz fűzte volna, hanem a váltó beváltására vonatkozólag ma fennálló jogi helyzetet érintetlenül hagyva, az eredeti szerződő felek között külön köztörvényi jogviszonyt létesített volna, amelynek alapján az eladó a vevőtől a felárat külön követelhetné, az a német bank, amely a leszámítolás alkalmával a váltó egész összegét a német exportőrnek kifizette, — hacsak a felárra vonatkozó követelést külön nem engedményezteti magára — a magyar adóstól a felárat nem követelhetné, hanem a felár továbbra is az eredeti külföldi hitelezőt illetné meg. A váltó beváltása után a német bank — amennyiben a benyújtó céggel csak váltóleszámítolási és nem egyben köztörvényi hitelezési viszonyban is állott — a különbözet erejéig az előzője ellen többé nem léphetne fel, vagyis a felár összegének kiadását ettől nem követelhetné. Ezért a rendeletben alkalmazott megoldás látszik helyesnek. A rendelet hatálya alá eső váltók esetében a Váltótörvény 37. §-a alapján kiszámított pengőösszeg megfizetése ezentúl csak részfizetésnek számít és nem zárja ki a váltó óvatolását, amelyről a rendelet külön intézkedik. Természetes, hogy ha a váltóbirtokos nem tudja bizonyítani, hogy oly váltóról van szó, amely után felár is jár, úgy a részfizetésként nyugtázott összeg liberálja az adóst, akit ilyenkor az óvás költsége sem terhel. A váltóbirtokos helyesen jár el, ha az óváslevélben, sőt már a részfizetés tárgyában a váltóra vezetett elismervényben a felárra vonatkozó igényét fenntartja; az adósnak is nyilván módjában van e jogfenntartással szemben a maga részéről jogfenntartással élni és ezt az óvásban tanúsíttatni, ha álláspontja az, hogy a hitelezőnek felár egyáltalában nem jár, vagy csak kevesebb, mint amennyit követelt. A rendelet pozitív intézkedéseiből egy nem kevésbé fontos negatív következtetést vonhatunk le, azt t. i., hogy a rendelet anyagijogi rendelkezései nem nyerhetnek alkalmazást azon valutakötelmek esetében, amelyek nem tartoznak a 4. § joghatálya alá, és hogy külföldi javára fennálló, pengőben kirótt vételárkövetelés esetében sem lehet szó felárról (lásd errenézve a hivatalos lap 1935 november 27-i számában közzétett magyar-osztrák fizetési megállapodás 1. cikkének (4) bekezdését is). A rendelet hatálya alá nem eső valutakötelmekhez tartoznak a belföldiek között fennálló összes külföldi pénzértékre iszóló követelések, valamint a külföldieknek mindazon követelései, amelyeknek a jogcíme nem áruvételár, éspedig külföldről behozott, tehát ingó áru vételára, vagy ezzel összefüggő szolgáltatás. E megállapítás helyessége kétségtelenül kövelkezik abból a tényből, hogy a rendelet saját intézkedéseit tudatosan csak a valutakötelmek meghatározott szűk körére vonatkoztatja és a 7. § kifejezetten kizárja azt is. hogy a pénzügyminiszter a rendelet alkalmazásának körét rendeleti úton kiterjessze belföldiek közötti követelésekre vagy külföldieknek oly követeléseire, amelyek pénzkölcsönön, biztosítási ügyleten, vagy érték" papíron (szelvényen) alapulnak. így tehát nyilván a jogszabállyal ellentétben állónak kellene tekintenünk minden olyan bírói döntést, amely árverési vételár felosztásánál, vagy egyébként külföldi pénznemre szóló követelést felár hozzáadásával számítana át pengőre. Ilyen gyakorlat pénzügyi és valutapolitikai szempontból felettébb aggályos volna és külföldi hitelezőinket teljesíthetetlen követelések támasztására késztethetné - - a kibontakozás útján haladó gazdasági életünk mérhetetlen kárára. Ebben az összefüggésben jegyzem meg. hogy sem a hitelrögzítő megállapodás hatálya alá eső rövidlejáratú bankári hitelek, sem a 6900/1931. M. E. sz. rendelet hatálya alá tartozó hosszúlejáratú kölcsönök tekintetéhen nem sérti a rendelet az egyenlő elbánás elvének azt a tartalmát, amely az évek során kialakult és a külföldi hitelezők részéről is elfogadtatott. Az áruhitelezők elsőbbsége ugyanis mindenkor elismerést nyert és az újkeletű követelések elsőbbséget élveztek a válság kitörése előtt keletkezett követelésekkel szemben. A rendelet teliát épúgy nem sérti az egyenlő elbánás elvét, mint ahogy nem sérti az árutartozásoknak devizában való fizetése — holott a rövides hosszúlejáratú külföldi kölcsöneinkre csak belföldi hivatalos árfolyamon teljesítünk pengőben fizetést, és ezt is csak korlátozott mértékben. A mondottak eléggé megvilágítják, hogy a rendelet az ország két életbevágó gazdasági érdekének szolgálatában áll^az egyik célt — külföldi kereskedelmi kapcsolatainknak fenntartását — a külföldi exportőrök jogi helyzetének alátámasztása útján mozdítja előre; egyidejűleg pedig a felár alkalmazási körének szűk körülhatárolása révén elébevág annak, hogy a jogfejlődés az adósok szemponjából elviselhetetlen terhet jelentő, az ország egyetemes érdekeit szem előtt tartó valutapolitikát pedig keresztező irányt vegyen. A klasszikus jog szempontjából első pillanatra aggályos, hogy a rendelet a fizetendő pénzösszeg mennyisége szempontjából különbséget tesz a külföldi pénznemben kirótt kötelmek között a keletkezés jogcíme és a hitelező lakóhelye szerint. Ilyen megkülönböztetést az eddigi magánjogi tanok általában nem is-