Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)

1936 / 2. szám - A felárral kapcsolatos magánjogi kérdések rendeleti szabályozása

2 sz. KERESKEDELMI JOG 25. vinni a kötelem kirovó poziciójában szereplő teljes devizaösszeget. Valószínű, hogy a rendelet alkalmazására csak ritkám fog sor kerülni, olyankor t. i., amidőn az adós elmulasztja annak a kötelességének a teljesítését, hogy a Magyar Nemzeti Banktól devizát igényeljen és a megadott engedély alapján a devizát megvegye és a hitelezőnek átutalja. A jogszabály érintetlenül hagyja azt az élő jogtételt, amely szerint a hitelező — ha valósággal a kirovó pénznemben történő teljesítéshez van igénye — nem köteles pengőt szolgáltatásul elfogadni, valamint azt a jogszabályt is, amely szerint az adós még abban az esetben is jogosult közvetlenül a kirovó külföldi pénznemben teljesíteni, ha a hitelező áttért a rendelet szerinti teljesítés követelésére. Végül érintetlenül marad az olyan kikötések joghatálya is, amelyek arra vonatkoznak, hogy a belföldi adós az átutalás lehetővététele érdekében köteles a tartozás összegét a hitelezőnek valamely a devizagazdálkodásban való részvétellel megbízott pénzintézetnél vezetett számlája javára pengőben lefizetni, anélkül, hogy ezzel kötelezettsége alól még a tényleges átutalás megtörténte előtt szabadulna. Ilyen kikötés hallgatólagosan, is létrejöhet olyan módon, hogy a szembenálló felek jogviszonyuk létesítésénél tekintettel vannak valamely oly nemzetközi clearingmegállapodásra, amely a belföldi importőrnek teljesítés ísolutio) hatályával nem bíró pengőfizetési kötelezettségét megállapítja. Természetes továbbá, hogy a hitelező a felárnak az adós ellen való áthárításáról jogosult lemondani. Ez következik a kötelmijog szabályainak dispositiv természetéből. Végül hangsúlyozni kell, hogy a rendelet a korábbi devizarendeleiek joghatályát nem érinti és így a rendelet alá eső tartozásoknak akár pengőben, akár devizában történő kifizetése továbbra is a Magyar Nemzeti Bank engedélyének marad alávetve. Önként értetődik, hogy a Bank az engedélyt az eseteknek bizonyos előre meghatározott körére általánosságban is megadhatja. Minthogy a rendelet jogszabályainknak egy régóta fennálló hiányát volt hivatva fontos közgazdasági érdekből pótolni, érthető, hogy a rendelkezéseket a rendelet kibocsátása előtti időről hátralékos, teljesítéssel vagy másként még meg nem szűnt külföldi áruvételárköveIelesek tekintetéhen messzemenő visszaható erővel kellett felruházni. Ezzel a rendelet nem új terhet ró az adós importőrökre, han.em csak kétségtelenné teszi egy oly kötelezettségük fennállását, amely őket — a bevezetőleg vázolt gyakorlat kialakulása következtében már a rendelet kibocsátása előtt tényleg terhelte. Természetes, hogy a visszaható erő szempontjából az olyan követelés is megszűntnek tekintendő, amelynél az adós a rendelet kibocsátásáig csak a hivatalos árfolyamon kiszámított pengőellenértéket fizette meg — feltéve, hogy a hitelező ezt teljesítésül elfogadta. Más a helyzet akkor, ha a rendelet kibocsátása előtt csupán a hitelező tette meg az ú. n. solutiós nyilatkozatot, de az adós a fizetést még nem teljesítette. Ebben az esetben a hitelező saját ajánlatához nincs kötve. A rendelet a visszaható erő szempontjából fordulónapot állapít meg 1932 január 31-ében. E fordulónap szerint különböztet a Magyar Nemzeti Bank 94. számú körlevele is „régi" és ,,új" áruvételár-tartozások között. A rendelet 6. §-a a 4. §-nak a fizetendő pengőösszeg kiszámítására vonatkozó rendelkezését arra az esetre is kiterjeszti, ha az adós a vételártartozását külföldi pénznemre szóló váltó adásával teljesíti. Ezt a rendelkezést a gyakorlati élet követelményei tették szükségessé: különösen német viszonylatban igen gyakran előfordul ugyanis, hogy a német exportőr a vételárról — addig is, amíg az esedékessé válik — váltót kér avégből, hogy azt valamely német banknál leszámíttathassa. A váltók márkaösszegről vannak kiállítva, rendszerint az effektivitás kikötése nélkül; a Magyar Nemzeti Bank ugyanis általában csak az ilyen váltók kiküldéséhez járul hozzá. A múltban egyes esetekben előfordult mármost, hogy a váltók beszedése alkalmával az adós - a Váltótörvény 37. §-a alapján — megfizette a hivatalos árfolyamon kiszámított pengőösszeget, aminek ellenében a váltót részére ki kellett szolgáltatni. Ezt követően már merőben az adós tetszésétől függött, hogy a márkaösszeg átutalásához szükséges felárat is megfizeti-e, — hiszen a váltó beváltásával tartozása megszűnt. Ilyen tényállás mellett az a paradox helyzet állott elő, hogy a váltót leszámítoló német banknak az volt az érdeke, hogy a magyar adós ne váltsa be a váltót, hanem például menjen inkább csődbe; ebben az esetben ugyanis a váltó óvatoltatható és a német banknak legalább módjában áll a forgatóként szereplő német exportőr eég ellen fellépni és a váltóban kitett egész márkaöszszeget behajtani. Természetes, hogy az eredeti hitelező (exportőr) az ilyen nem effektív valutára szóló váltók alapján a felárat eredményesen nem követelhette volna, hacsak ebben a tárgyban a vevőkkel külön köztörvényi megállapodása nem állott fenn. A fenti visszás helyzetet megszünteti a rendelet 6. §-a, amely egyben azt a helyes intézkedést is tartalmazza, hogy ha a váltóbirtokos a felárral növelt összeget óhajtja érvényesíteni, ezt meghagyásos úton nem, hanem csakis per útján teheti. Önként értetődik, hogy a perben — az alperes tagadása esetén — a felperesre hárul annak a bizonyítása, hogy a váltó, eredetét tekintve, a rendelet hatálya alá esik. A rendelkezés természetesen