Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)

1936 / 2. szám - A felárral kapcsolatos magánjogi kérdések rendeleti szabályozása

24 KERESKEDELMI JOG 2. SZ. helye Belgrád volt — és csak a hivatalos árfolyamon kiszámított pengőellenértéket fizette meg. Amidőn a külföldi eladó ezt az összeget a Magyar Nemzeti Bank engedélyével kompenzációs úton transzferálta, a felár összegével — 12.849.50 pengővel — kevesebb dinárösszeghez jutott. Ezt a pengőösszeget a kir. ítélőtábla az adós ellen megítélte. A kir. Kúria legutóbb P. IV. 1818/1935. sz. feloldó ítéletében (Kereskedelmi Jog, 1935 dec. számában ugyancsak arra az eredményre jutott, hogy a belföldi vevő esetleg kötelezhető a felár viselésére, különösen, akkor, ha olyan időben rendelt árut, amidőn már tudta, hogy a tartozás kiegyenlítése előreláthatólag csak kompenzációs ügylet útján lesz lehetséges, a külföldi eladó ellenben a helyzetnek ilyen értelmű megváltozásáról értesüléssel még nem bírt. Arra a lehetőségre is utal az indokolás, hogy ,,a szerződő felek ténykedésétől független okból előállott esemény okozta kár azonban a kiderítendő eset körülményei szerint a felek közt méltányosan megosztandó." A Kúria tehát az első esetben az adóst terhelő vétkes magatartás alapján látszik hajlandónak a felár megítélésére, míg a második esetben csak a felár méltányos megosztására tesz célzást. Ez az ítélet is mutatja, hogy a rendelet kibocsátása előtt fennállott jogi helyzet a külföldi eladók szempontjából nem volt egészen kielégítő. Előrelátható, hogy a bírói gyakorlat a felárral kapcsolatos kérdéseket előbb-utóbb helyesen megoldotta volna, a jogfejlődésnek ez az útja azonban szükségképpen lassú és ingadozásoknak van kitéve. Ezért az illetékes külföldi tényezők a fizetési forgalom szabályozására irányuló nemzetközi tárgyalások során már hosszú idő óta szorgalmazták a felár kérdésének megnyugtató szabályozását. A probléma megoldását csak részben vitte előre az a körülmény, hogy a Magyar Nemzeti Bank az 1935. év szeptember havában berendezkedett arra, hogy a külföldi exportőröknek kérelemre a felárra is kiterjedő fizetési (ú. n. behajtási) engedélyt szolgáltat ki. A fizetés teljesítésének a Magyar Nemzeti Bank részéről történt megengedése ugyanis még nem jelenti szükségképpen azt, hogy az adós a megfizetésre engedélyezett összeggel a magánjog értelmében valóban tartozik. A jogi nehézséget még fokozta az is, hogy a Magyar Nemzeti Bank közvetlenül külföldi fizetőeszközök (deviza) behajtására engedélyt nem adhatott. A hitelező tehát — még ha valóságos devizában teljesítendő fizetéshez volt is joga — kénytelen volt követelését pengőben érvénvesíteni, erre az esetre pedig magánjogunk (K. T. 326. §, Váltótörvény 37. §) kifejezetten előírja, hogy ha a külföldi pénznemben kirótt tartozást országos pénznemben róják le. a hivatalos belföldi árfolyamon kiszámított összeget kell megfizetni. A kir. Kúria 4530/1933. számú ítéletében világosan kimondotta azt is, hogy: „a külfölddel való fizetési forgalom ellenőrzése és szabályozása tárgyában kibocsátott rendeletek szelleméből és intézkedéseiből következik, hogy belföldi személy vagy belföldi cég idegen valutára szóló külföldi tartozását, a törvényes rendelkezések korlátai között, csak a Magyar Nemzeti Bank hivatalos árfolyamjegyzése alapján egyenlítheti ki s külföldi hitelező, ha törvényes tilalom nincs, követelésének kifizetését a belföldön csak a hivatalos árfolyamon követelheti." A rendelet előzményeihez tartozik, hogy a Magyar Nemzeti Bank az 1935. év december havában megszüntette a felárak kaleidoszkópikus sokféleségét és külföldi pénznemenként általában egységes százalékban állapította meg azokat, egyben elhatározva, hogy a felárak színvonalának emeléséhez nem fog hozzájárulni. A felár mértéke csupán azokban a viszonylatokban lehet kisebb-nagyobb ingadozásoknak kitéve, amelyekben a deviza — nevezetesen a német márka és a dinár — ú. n. devizakompenzációban lebonyolódó, engedélyezett ügyletkötések útján cserél gazdát, valamint azokban a viszonylatokban is, amelyekben az áruforgalomból származó fizetések az ú. n. magánkompenzációs rendszer keretében olymódon teljesíttetnek, hogy a magyar importőr — a Magyar Nemzeti Bank engedélyével — a magyar exportőrtől közvetlenül veszi meg a tartozásának kiegyenlítéséhez szükséges devizát (a cseh, a román és részben az olasz viszonylat). Ezekben a viszonylatokban a felár mindenkori mértéke nincs — és nem is lehet - egységesen megállapítva, hanem a kereslet és kínálat törvényei szerint alakul ki. Ilyen előzmények után. a 300/1936. M. E. számú rendelet 4. §-a kimondja, hogy „külföldről behozott áru külföldi pénznemben kirótt vételárának és az adás-vételi ügylettel összefüggő jutaléknak, fuvardíjnak, árubiztosítási díjnak és az ügylettel összefüggő egyéb ugyancsak külföldi pénznemben kirótt szolgáltatásnak pengőben lerovása esetén ... az adóis a külföldi pénznemben kirótt tartozásnak a Magyar Nemzeti Bank által a tényleges fizetés napját közvetlenül megelőző köznapra megállapított devizaáruárfolyamon kiszámított pengőellenértékét, valamint a Magyar Nemzeti Bank által megállapított felárat köteles megfizetni." Ez a jogszabály immár teljes mértékben biztosítja a külföldi exportőrök jogi helyzetét, amidőn lehetővé teszi számukra, hogy — tekintet nélkül arra, vájjon az effektivitás kiköttetett-e, vagy sem — a vevőtől olyan pengőösszeg megfizetését követelhessék, amelyért meg lehet a Magyar Nemzeti Banktól