Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)

1936 / 2. szám - A felárral kapcsolatos magánjogi kérdések rendeleti szabályozása

2. 5Z. KERESKEDELMI JOG 23 hatáskörét ily esetben sem megcsorbítani, sem szűkíteni nem szabad, annál kevésbé, mert az alapszabályokban történt rendezés óta úgy az általános gazdasági viszonyokban, mint a társaság üzemi, üzleti és forgalmi körülményeiben, különösen a mai gyorsan folyó életben és instabilitás korszakában oly változások állhatnak be. melyek a közgyűlés döntését szükségessé teszik. De még ha az alapszabályokban történt rendezés óta nem is állottak volna be változások, akkor is érintetlennek kell maradnia a közgyűlésnek e Döntvény szerinti törvényes joga. ami a Döntvény szelleméből, alapgondolatából és intenciójából következik. 7. Végül fennmarad még egy kérdés, amelyre nézve sem a Döntvény, sem indokolása felvilágosítást nem nyújt. t. i. az ú. n. visszaható erő kérdése. (Megjegyzem mellékesen, hogy nézetem szerint, amint ezt fent már érintettem, a Döntvény nem tekinthető új jogszabálynak és a „visszaható erő-féle kifejezést nem annak tulajdonképpeni értelmében használom.) Nézetem szerint elvileg nincs semmi akadálya annak, hogy a Döntvényt a múltra vonatkozólag is, azaz a Döntvényt megelőző időre eső tényállásra támaszkodó jogeseteknél is alkalmazzák, még pedig annál inkább, mivel a 844. sz. elvi határozat sem tartalmaz pro praeterito időbeli korlátolást. Talán helyénvalónak mutatkozott volna, hogy a Döntvény ebben a kérdésben útmutatást tartalmazott volna. Ez nem is lett volna szokatlan, pl. a pro praeterito való alkalmazást a 65. sz. jogegységi Döntvény kizárja, ugyanígy rendelkezik a 87. sz. telejes ül. Döntvény, amíg a 79. sz. telj. ül. Döntvény a múltra való alkalmazást egyenesen előírja stb. Ha azonban a jelen Döntvény ily irányban rendelkezést nem is tartalmaz, és habár elvileg a múltra vonatkozó alkalmazást törvényes ok ki nem zárja, úgy hiszem, hogy bíróságaink a múltra nézve nem fogják alkalmazni, mert az általános, de már különösen a kereskedelmi forgalom biztonsága, a kereskedelmi élet megnyilvánulásaiba vetett bizalom kizárja azt. hogv a már talán régóta lezárt üzleti élet a felforgatás veszélyének ki legyen téve. ami nagyobb erkölcsi és anyagi kárral járna, mint amennyit érne az elv megmentése. Ügy hiszem, hogy ennek a kérdésnek megoldása is nyugodtan bíróságainkra bízható. DREHER BAKSÖR A felárral kapcsolatos magánjogi kérdések rendeleti szabályozása írta: di. Takács Endre ügyvéd a Magyar Nemzeti Bank ügyésze. A m. kir. kormány kivételes rendeletalkotó hatalmával élve. a 300 1936. M. E. sz. rendelet II. fejezetében szabályozta a külföldi fizetőeszközök eladása alkalmával a Magyar Nemzeti Bank által felszámított és a közelmúltban egységessé tett felárakkal összefüggő kötelmijogi kérdéseket. A rendelet igen érdekes magánjogi intézkedéseket tartalmaz és a jogfejlődés irányát döntően fogja befolyásolni. Érdemes egy pillantást vetni a rendelet kibocsátásának előzményeire. Valutáris és kereskedelempolitikai okok egyaránt annak a gyakorlatnak a kifejlesztésére késztették a Magyar Nemzeti Bankot már a devizagazdálkodás második esztendejétől kezdve, hogy a külföldre exportáló cégek állal beszolgáltatott deviza fejében a hivatalos árfolyamon kiszámított pengőellenértéken felül külön juttatást, ű. n. kompenzációs költségmegtérítést fizessen ki (felár). Exportcikkeink versenyképessége a helyzetnek itt közelebbről nem részletezett alakulása következtében csak így volt fenntartható. A felárak kifizetéséhez szükséges összeget a Bank a devizakiutalásban részesült importőröktől szedte be. A felár mértéke árucikkenként és rendeltetési országonként változott és gyakori ingadozásoknak volt kitéve. A felár felszámításának fényéből következik, hogy a külföldi exportőr külföldi pénznemben kirótt vételárkövetelését csak abban az esetben kaphatta meg levonás nélkül, ha a vele szembenálló importőr a felárat is megfizette. Az esetek túlnyomó többségében a: belföldi vevők önként megfizették a felárat, mert hiszen a külföldi üzleti kapcsolatok fenntartásához elsőrendű érdekük fűződött. Mégis elvétve előfordultak esetek, amidőn az adós a felár megfizetését megtagadta. Ezekben a kivételes esetekben már fontosságot nyert az a körülmény, hogy a belföldi adósnak a felár viselésére irányuló kötelezettségét világos magánjogi szabály eddig nem állapította meg. Igaz. hogy amennyiben az ügylet tartalma szerint a hitelezőnek effektív külföldi pénznemben való fizetéshez van joga — kifejezett kikötés alapján vagy azért, mert a fizetési hely külföld —. az adósnak — a Magyar Nemzeti Bank engedélyét feltételezve — kötelességében áll. hogy a számára lehetővé tett devizában való fizetést teljesítse. Ezen az alapon a budapesti kir. ítélőtábla P. V. 14.772— 1932. sz. ítéletében a felár utólagos megfizetésére kötelezte a belföldi vevőt. A tényállás szerint az alperes egy belgrádi cégtől nyersbőrt vásárolt 917.120 dinárért — a fizetés