Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)

1936 / 11. szám - Az importfelár

174 KERESKEDELMI JOG 11. sz. áruhitelezőknek biztosít transzferveszteségnélküli átutalási lehetőséget, akik a devizazárlat bekövetkezte után is bíztak Magyar> ország hitelében és azután is nyújtottak áruhitelt. Azoknak az áruhitelezőknek, akik még a devizakorlátozások előtt szállították az árut, a N. B. devizakészletének korlátozottsága miatt már nem tud transzferveszteségnélküli átutalást biztosítani. Meg kell említenem, hogy bár a felár intézményének célja az, hogy a külföldi hitelező teljes követeléséhez jusson, nem minden kon strukció esik a felár fogalma alá, ahol a külföldi valuta teljes értékének fizetéséről van szó. A gyakorlatban ismételten tapasztalhattam, hogy dollártartozásoknál, fonttartozásoknál a hitelezőnek azt a kívánságát, hogy az adós a régi, lejáratkori árfolyamon fizessen, vagyis az ü. n. dollár- és fontvalorizációt összetévesztették a felár igénylésével. Ez a kérdés különösen fontossá vált az európai valuták egész sorának nemrégen bekövetkezett leértékelése folytán és ehelyütt is a leghatározottabban le kell szögeznem azt, hogy a feláras átszámítás nem téveszthető össze az ú. n. dollár- és fontvalorizációval. A dollárvalorizációnál arról van szó, hogy a bíróság a lehető legkülönbözőbb jogi indokokból, pl. mert a felek az értékállandóságot akarták biztosítani, vagy mert az adós késedelme alatt állott be az árfolyamcsökkenés stb. stb., nem a jelenlegi, tehát a fizetés napja szerinti alacsonyabb árfolyam szerint, hanem a lejáratkori magasabb árfolyam szerint ítéli meg a dollárt, — természetesen azzal a céllal, hogy a hitelezőnek az eredeti teljes értéket juttassa. Ilyen dollárvalorizációs pert nemcsak külföldi áruhitelező indíthat, hanem az megindulhat belföldi felek közt, mint ahogy ez a gyakorlatban sűrűn előfordul. A dollárvalorizációs kérdés felmerülhet tiszta financiális követeléseknél, biztosítási ügyleteknél is, tehát olyan területeken, ahol a felárrendelet alkalmazása expressis verbis ki van zárva. De még áruköveteléseknél is az a helyzet, hogy az ú. n. valorizáció és felár egymás mellett nem alkalmazhatók. Ha pl. egy svájci áruhitelező ez év nyarán azonnali fizetésre Magyarországra árut szállított, a vevő vétkes késedelemben volt és ezalatt következett be a svájci frank áresése, akkor köve telheti vagy a lejáratkori magasabb svájci frank-árfolvamot a K. T. 326. § alapján, vagy követelheti a jelenlegi alacsonyabb árfolyamot + felárat. A kettőt együtt nem követelheti. U. i. ha a vevő lefizeti a jelenlegi árfolyam szerinti pengőellenértéket, tehát 100 svájci frank után 78.65 pengőt és az 53% felárat, akkor a svájci hitelező kézhez kapja azt a 100 svájci frankot, amit ő számlázott. Az ő hazájában a svájci frank továbbra is svájci frank maradt, amint Amerikában is a dollár = dollár. Méltánytalanság őt nem éri, mert a kirovó pénznemet, a svájci frankot ő választotta, ez az ő hazájának a pénzneme, melynek belső vásárló értéke lényegesen nem változott. Nézetem szerint azonban annak sincsen akadálya, hogy a svájci hitelező érvényesítse a lejáratkori árfolyam szerinti pengőellenértéket, vagyis 111.65 pengőt a K. T. 326. §-a alapján, de ez esetben felárat nem kérhet. Más lehet az eset megítélése akkor, ha a leértékelt külföldi pénznem nem a külföldi áruhitelező saját pénzneme, pl. német exportőr svájci frankban számlázott. Ez esetben is vagy kérheti a jelenlegi árfolyamot + felárat, vagy a K. T. 326. §-a alapján a lejáratkori árfolyamot. Mivel azonban esetleg a svájci frankban való számlázás értékállandósági kikötésnek tekinthető, itt már nincsen fogalmilag kizárva a felárnak a régi magasabb árfolyam mellett való követelése. Ki kell emelnem azonban azt, hogy csak a német viszonylatban érvényes 19.5% felárat kérheti, nem pedig a svájci 53%-ot, mert e tekintetben nem a kikötött pénznem az irányadó, hanem a hitelező telephelye, mert hiszen az átutalásnak, (transzferálásnak) Németországba kell történnie. Megjegyzem, hogy a X. B. álláspontja a közelmúltban bekövetkezett valutaleértékeléseknél az, hogy a N. B. átutalása alapjává a fizetés napja szerinti hivatalos árfolyamot teszi. Ez érthető is, mert a X. B. az átutalási, devizatechnikai szempontokat tartja szem előtt. Ha a számla 100 svájci frankról szól és a belföldi vevő csak most fizet, akkor a N. B. csupán oly értelmű átutalási engedélyt ad. hogy a vevőnek 100 svájci frank fejében 78.65 pengőt és 53% felárat kell lefizetnie. A 238. sz. körlevél (1936 október 21.) értelmében az átutalásnál ez az árfolyam irányadó, tekintet nélkül arra, hogy az árut mikor hozták be. hogy a tartozás mikor keletkezett. A N. B.-nak ez az álláspontja azonban csak azt jelenti, hogy a követelésből ennyi transzferábilis. Azt, hogy az adós a lejáratkori magasabb árfolyamon tartozik-e fizetni, nem a N. B., hanem a független bíróság határozza meg; tehát az árfolyamkülönbözeti perekben a N. B. állásfoglalása semmiképpen sem prejudikálhat. Ezeket az u. n. valorizációs, helyesebben értékállandósági kérdéseket ehelyütt csak érintem, mert azok részletes tárgyalása külön hatalmas tanulmánynak anyagát képezhetné. Ezekre a kérdésekre csupán annyiban tértem ki, amennyiben a felárkérdéssel érintkezési felületük van. A felárrendelet értelmében nem lehet felárat érvényesíteni, ha a követelés nem külföldi pénznemre, hanem pengőre szól és pedig vagy már eredetileg is pengőben lett a követelés kiróva, vagy ha a bírói ítélet meghatározott pengőösszegben marasztalt. H;> a