Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)
1936 / 11. szám - Az importfelár
170 KERESKEDELMI JOG 11. sz. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy többféle felár van: más az a felár, amelyet a N. B. az exportvaluta vagy külföldi valuta beszolgáltatójának fizet, más az a felár, amelyet a magyar áruimportőr, vagy általában az a fél köteles fizetni, aki a N. B.-tól külföldi valutát vesz igénybe. Más az exportfelár és megint más az importfelár jogi természete; én ehelyütt kizárólag az import felárral kívánok foglalkozni, mert a gyakorlati jogász számára a legtöbb esetben ezzel kapcsolatban merülnek fel a problémák. Az importfelár eredetileg a N. B. legkülönbözőbb körleveleiben volt szabályozva és csupán 1936 január 21-én nyert rendeleti szabályozást a 300/1936. M. E. sz. rendeletben. A N. B. körlevelei természetesen jogforrási erővel nem bírnak, azok nem is kerülnek nyilvánosságra, mert csupán a megbízott pénzintézetekhez szólnak. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a belföldi áruimportőrök felárfizetési kötelezettsége már a felár-rendelet előtt is fennállónak volt tekinthető. Ilyen kifejezett jogszabály ugyan nem volt, azonban mégis a N. B. rendelkezéseinek a hatása alatt a belföldi importőrök — egyes rosszhiszemű adósoktól eltekintve — elismerték a felárfizetési kötelezettséget és megfizették a felárat, mert hiszen másként nem is juthattak áruhoz. A felárfizetési kötelezettség tehát kereskedelmi szokásnak volt tekinthető és mivel a kereskedelmi szokás a K. T. 1. §-a értelmében jogforrás, már a felárrendelet előtt is módjukban volt a külföldi áruhitelezőknek a felárat bírói úton érvényesíteni. Magából a felár-rendeletből is kitűnik, hogy ezt az álláspontot a törvényhozó is osztotta. A felárrendelet u. i. rendeletnél egészen szokatlan mérvű visszaható erővel ruházta fel magát. A rendelet értelmében a felárra vonatkozó rendelkezések alkalmazását nem zárja ki a hitelezőnek a rendelet hatálybalépte előtt perben vagy peren kivül tett azon nyilatkozata, hogy hajlandó a hivatalos árfolyam szerinti pengő ellenértéket teljesítésül elfogadni. Erre a N. B. engedélyblankettái miatt volt szükség, mert a N. B. csupán akkor adott a külföldi hitelezőnek ú. n. felperesi behajtási engedélyt, ha aláírta azt a blankettáris kijelentést, miszerint a külföldi valuta hivatalos árfolyam szerinti pengőellenértékét hajlandó teljesítésül elfogadni. Még az sem zárja ki a felár követelését, hogy a bíróság már ítéletet hozott és folyamatban levő perekben, még felülvizsgálati fokon is, ahol pedig különben a kereset felemelése nem foghatna helyt, a hitelező követelheti a felár megítélését. Akkor is követelhető a felár> ha a N. B. egy korábbi engedélye úgy szól, hogy a hivatalos árfolyamon kell a fizetést teljesíteni. Nyilvánvaló mindebből, hogy a törvényhozó sem tekintette (magánjogi hasonlattal élve) konstitutív hatályúnak a felárrendeletet, hanem csupán deklaratív jellegűnek és azért ruházhatta fel a rendelet önmagát olymérvű visszaható erővel, mert a felár szabályozása voltaképpen nem visszaható erővel történt, hanem a rendelet kibocsátásával csupán a kereskedelmi szokás alapján már azelőtt is fennállott felárfizetési kötelezettség rendeleti úton is alátámasztást és egységes szabályozást nyert. A felárrendelet taxatíve sorolja fel, hogy mely követelések után jár felár. Felár általában külföldről behozott áru vételára és ezen áruszállítással kapcsolatos bizonyos szolgáltatások után jár. Ez a felsorolás taxatív, tehát egyébfajta valutatartozás után felár nem jár. A pénz ügy miniszter ugyan fel van hatalmazva a felárkötelezettséget egyébfajta tartozásokra is kiterjeszteni, azonban feltétlenül ki vannak zárva a felár köréből az ú. n. financiális követelések, valamint a címletesített követelések és végül a belföldiek között fennálló, habár külföldi valutára szóló követelések. Hai a felárral foglalkozunk, mindenekelőtt azt a kérdést kell tisztázni, hogy mi is voltaképpen a felár. E tekintetben lényegileg kétféle álláspontot tudok elképzelni: az egyik álláspont szerint a felárrendszer tulajdonképpen burkolt bevallása annak, hogy a külföldi valuták tulajdonképpeni árfolyama ma már nem a hivatalos árfolyam, hanem a felár hozzáadásával kiszámított kurzus. Tehát pl. 100 márka nem 136.70 pengőt ér, hanem 19.5% felár hozzáadásával 163.36 pengőt. Lényegileg tehát ez a felfogás a felárban is az árfotyam egy részét látja. A másik elképzelhető felfogás genetikus alapon, keletkezéséből vizsgálja a felárat és abból indul ki, hogy a felár elsősorban a magánkompenzációk terén alakult ki. Ezeknél laz üzleteknél a bank vagy más közvetítő személy összehozta a magyar exportőröket és azoknak külföldi vevőit, a magyar importőröket és azoknak külföldi eladóit és miután a felek között a közvetlen átutalás a devizakorlátozások miatt nem volt lehetséges, a zsíróforgalom mintájára a magyar exportőr a magyar vevők lefizetéseiből, a külföldi exportőr pedig az ottani vevők lefizetéseiből nyert kielégítést. Mivel pedig a magyar exportőr által rendelkezésre bocsátott valuta a külföldi árfolyam szerint többet ért, mint a magyar hivatalos árfolyam szerinti paritás, gyakorlatba jött, hogy a magyar exportőr a hivatalos árfolyamon felül még bizonyos prémiumot kapott, amely prémiumot azután a magyar miportőr kénytelen volt kompenzációs megtérítés formájában viselni.