Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 2. szám - A Kúria font- és dollárvalorizációs gyakorlata

2. sz. KERESKEDELMI JOG 19 Ignác: Polgári Jog 27. és 101. o., Fenyves Béla: Jogállam, 1932. évf. 186. o.), azonban úgyszólván egyhangú volt az az álláspont, hogy ilyen pénztartozások nem esnek ugyan áz 1928:XII. t. c. alá, de felértékelés az álta­lános magánjogi elvek alapján ezeknél is helyt foghat. Azt lehetett hinni ezek alapján, hogy az angol font és az északamerikai dollár érték­romlása a magyar gyakorlatban nem fog fej­törést okozni, hogy erre az új tényállásra egyszerűen reá lehet húzni a már meglévő, testhezálló jogi sablont. Ennek ellenére — jóllehet bíróságaink konklúziója teljesen egyöntetű, — döntéseik indokolásában mégis a legkülönfélébb, ha nem is ellentmondó, ér­vekkel és meggondolásokkal, sőt néha azok­nak kereszteződéseivel is találkozunk. E helyütt kikapcsoljuk az aranydollárra és aranyfontra szóló tartozásokat. Ezeknél különben sem volt vitás, hogy csupán deval­váció előtti, régi árfolyamon teljesíthetők. A m. kir. Kúria azonban konsequensen va­lorizál az egyszerűen fontra vagy dollárra szóló kötelmeknél is. Az alább ismertetendő határozatok szerint mind a három tanács, amely elé ez a kérdés kerül, t. i. a IV., V. és VII. tanácsok egybehangzóan helytadtak a font- és a dollártartozások felértékelése iránti kérelmeknek. Indokolásul vegyesen hivatkoz­nak a kártérítési gondolatára és a régi iden­titási gondolatnak új formájára, t. i. a felek szerződéskötéskori vélelmezett szándékára. Teljesen a kártérítés alapjára helyezkedett a C. VII. 5957/1933. számú ítélet (Jogi Hír­lap 1934: 21. szám), amelynek alapjául szol­gáló perben felperes dollárbetétet helyezett el egy takarékpénztárnál és azt 1932. március 15-ére felmondotta. A takarékpénztár idő­közben kényszerfelszámolás alá került, a be­tétet nem fizették ki. Felperes azon a címen, hogy a bukást az igazgatósági tagok vétkes­sége idézte elő, ezek ellen lépett fel. A Kúria felperes keresetének helytadott és az igaz­gatósági tagokat saját személyükben kötelezte a betét kifizetésére, még pedig a felmondási idő leteltekor volt dollárárfolyamnak megfelelő átszámítással, mondván, hogy: ,,. . . felperes . . . kára csak az esetben nyer teljes megtérítést, ha a megtérítésre kö­telezett alperesek neki megfizetik dollárbeté­tének 1932. március 15. napján volt dollár­árfolyam szerint számított pengőegyenérté­két." Hasonlóan döntött ugyanez a tanács a P­VII. 3789/1933. sz. (Kereskedelmi Jog 1934: 8. sz.) Ítéletében, ahol kimondotta, hogy: „.. . amennyiben a számolási értékként szereplő idegen pénznemben az esedékesség és a valóságos fizetés időpontja közt érték­változás áll be, egyik fél sem használhatja fel a másik félnek kárával a javára jelent­kező időközi változást, hanem oly mennyi­ségű folyamatos pénzösszeget (ar. P-t) kell fizetnie, vagy kielégítésül elfogadni, amely megfelel az illető idegen pénznemnek a fize­tés szerződésszerű esedékessége idején fenn­állott belföldi árfolyamán számított egyenér­tékének." A VH-es tanács a kártérítési álláspontjának következményeit levonja minden, így perjogi vonatkozásban is. P. VII. 3102/1933. sz. íté­letében (Kereskedelmi Jog 1934: 3. szám) elutasítja a csatlakozási kérelemben szereplő valorizációs kérelmet, minthogy az „lényegé­ben a teljesítési késedelemből eredő kártérí­tési igény érvényesítése következésképpen a kereseti kérelemnek új jogalapon való módo­sítása." (A valorizációs törvénynek azt a rendelkezését, hogy valorizációs kérelmet még a felülvizsgálati eljárás során is lehet előterjeszteni, a döntés igen helyesen, szoro­san értelmezendő lex speciális-nak fogja fel és ezért külföldi pénztartozás iránti perben nem alkalmazza. A döntéseknek ez a csoportja tehát úgy oldja meg a problémát, hogy az adós terhére eredeti kötelezettsége mellé egy második kártérítési kötelmet konstruál. Természetesen ugyanerre az elvi alapra helyezkedik a Kúria, amikor már az alapkötelem is kártérítési vagy hasonló jellegű volt. Ahol az adós vala­mit helyreállítani, restituálni tartozik, ott csak akkor tett eleget kötelességének, ha hi­telezőjének a tőle kapott teljes eredeti, nem pedig a leromlott értékét szolgáltatja vissza. Dollárban visszajáró vételárnál az előbbi állapot csak akkor áll helyre, ha felperes a kereset indítása napjától a fizetés napjáig előálló értékcsökkentést helyrepótló különbö­zetet is megfizeti, mondja ki a P VI. 2198/ 1933. sz. ítélet (Magánjogi Döntvénytár 1934: 111. szám.) A kártérítési elvnek logikus keresztülvitele azt eredményezné, hogy adós csupán vétkes­ség esetében köteleztessék felértékelésre. Ki­esnék tehát a felértékelés köréből az az eset, amikor adóst késedelem nem terheli és a hi­telezőt terhelné az az értékromlás, amely a lejárat előtt követkdzett be. Azonban birói gyakorlatunk nem kívánja ezt az eredményt elérni. Ugyancsak a VD-es tanács operál a felek szándékának kutatásával. így a P VII. 1014/1933. sz. Ítélet (Hiteljogi Döntvénytár 1934., 150. szám) szerint „a hitelező érdeké­ben létesített értékállandóságbiztosítást célzó fontkikötés alapján nem kívánhatja az adós, hogy pengőtartozása csökkent fontértéknek megfelelő összegű pengőfizetéssel kiegyenlí­tettnek vétessék." Ugyanez a konklúziója a P. VII. 1440/1933. sz. ítéletnek, (Hiteljogi Döntvénytár 1934, 151. szám), amelynek alapjául szolgáló perben búza és dollár sze­repeltek értékmérő gyanánt. A felek szándé-

Next

/
Thumbnails
Contents