Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)
1935 / 11. szám - Versenyjogi reflexiók
11. sz. KERESKEDELMI JOG 173 cselekménynek minősül az a cselekmény, mely anélkül, hogy értékszaporításra törekedne, kizárólag a versenytársak közgazdasági poziciójának aláásásával igyekszik gazdasági előnyhöz jutni.*) Ha ezt a tétlelt vezérfonalul elfogadjuk, ak kor a cselekmények megitélésénél egy sokkal erősebb bázist nyertünk, mint aminő volt az eddigi labilis etikai szemszög, mely vállalatokról lévén szó, különben is semmitmondó. Meg kell jegyeznünk, hogy a közgazdasági indokoltság a bírói döntéseknél, mint motívum gyakran olvasható, azonban mint az egész versenyjogot domináló eszme mindeddig nem merült fel. Elméletünk alapjául léhát azt a psz\ hológiai momentumot vettük, mely a versenytársat a cselekmény elkövetésére indítja és ezt az elhatározást közgazdasági szemmel mérlegeljük. Ebből következik, hogy az ilykép megítélt cselekmény csak szándékos lehet, ellenkező esetben a legfőbb kritérium hiányzik. Nem vonatkozhatnak tehát az ilyen esetlekre azok a disztinkciók, melyeket a törvény a szándékossághoz, gondatlansághoz stfo. füz. (Ha a cselekedetet az alkalmazott követte el a főnök akarata ellenére, a szándékosság akkor is fennforog, mert nem a főnök, hanem a vállalat funkciójáról van szó, ami csak tudatos lehet.) A tisztességtelen versenycselekmény célja fentiek szerint az anyagi helyzetnek kizárólag a versenytársak számlájára való feljavítása. Minthogy pedig az ilykép elért anyagi előny a versenyjog értelmében jogosulatlannak deklaráltaik, ennélfogva a logikus következmény ennek a versenytársak hátrányára történt nivóeltólódásnak a kiküszöbölése. A versenyjogi kártérítés tehát egy sui generis kártérítési intézmény, mely speciálisan a versenycselek menyhez fűződik, a tisztességtelen minősítés legszorosabb értelemben vett járuléka és mely az eltolódott anyagi erőviszonok restituálásában áll. A kiegyenlítő igazság elvének tehát az felelnie meg, ka biztos szemmel felméretnék a kiugró versenytárs pénzben kifejezett előnyszerzése és ez az összeg igazságosan felosztatnék az érdekelt versenytársak között. Tekintve, hogy a felosztásnak gyakorlati akadályai vannak, a megoldást olykép képzelem, hogy a perlő javára megítéltetnék az őt illető rész, a többiek része pedig a szakegyesületnek adatnék.**) A versenyjogi kártérítés tehát kizárólag felbecslés útján történhetik, a vagyoni, nemvagyoiri kár megkülönböztetése ilykép elmarad. A kamarai választott bíróság az abbanhagyás kérdésével kapcsolatban a versenyjogi kártérítés kérdésében is kell. hogy döntsön, annál *) Értékszaporílás és a versenytárs közgazdasági pozíciójának aláásása gyakran együtt is járnak. Szerk. **) És ahol rnincS' szakegyesület?—-A Tvit. 8., 9., 13., lő. §§-ai esetén is ez volna indokolt? Szerk. is inkább, mert a felbecslés kérdésében szakbíróság hivatott. Ezzel kapcsolatban kiviláglik, hogy a Tvt. 35. §. 2. bekezdésében foglalt megkülönböztetések mennyire elhibázottak, annál is inkább, mert ötletszerűen hol azt nézik, hogy a cselekmény minő eszközökkel (sajtó útján vagy anélkül) követtetett el és ilyenkor a vétkes kártérítési kötelezttségét eszerint mérik fel, hol pedig az a szempont vezeti a törvényhozót, hogy mily érdekek sértettek meg és ilyenkor a sértett fél szempontjából indul ki a kártérítés mérvének megszabása tekintetében. A törvénynek ez a helytelen kategorizálása a forrása a versenyjogi kártérítési gyakorlat óriási kilengésének. A bíróság a törvényhely szószerinti szövegét alapul véve, nem ítél kártérítést például annak a vállalatnak javára, akinek tisztviselőjét a versenytárs elcsábította, mert eszmei kár megítélésére törvényes jogalap nincs, vagyoni kár pedig semmikép sem igazolható, annál kevésbé, mert a cselekmény vagyoni kihatásai csak a messze jövőben fognak mutatkozni. A most vázolt felfogás mellett a versenyjog nem tartozik a személyiségi jogok körébe, mert kiindulási pontja nem a versenytársak eddig fel nem fedezett eszmei jogának védelme, hanem a tiltott versenycselekmény magánjogi konzekvenciáinak levonása olykép, hogy a tisztességtelen versenytárssal szemben az érdekeikben sérelmet szenvedő versenytársak kötelmi jogi igényt kapnak, mely kötelmi viszonyban ez utóbbiak, mint egyetemleges hitelezőtársak szerepelnek és bármely fellépő hitelező jelképesen a többiek nevében és részére is perel. Ebből következik, hogy a versenyperekben bizonyosfokú officialitás volna helyén, nehogy a többi hitelező kárára összejátszások történhessenek. De következik ebből az anyagi jogerőnek és perfüggőségnek a versenyper terén való alkalmazása olykép. hogy a versenyjogi abbanhagyás és kártérítés kérdésében a bírónak ne kelljen a pert megismételni, annál inkább, mert a bíró nem az egyes versenytárs javára marasztalja alperest az abbanhagyásban, hanem tulajdonképpen magasabb etikai és közgazdasági érdekből a iKöz javára ) Erre mutat a marasztalási szankció is, mely pénzbüntetésből áll. Ennyihez tehát a Novella 19. §-a sem kielégítő, mert csak félmegoldást nyújt. Az irodalom egyöntetűen személyiségi jognak deklarálja a versenyjogot, abból a szempontból kiindulva, hogy e jogintézmény mindenkivel szemben (abszolút jelleg) megvédi a versenytársat a tekintetben, hogy tisztességtelen versenycselekmény folytán károsodjon. Ha azonban mélyebben hatolunk ezen elmélet gyökerébe, úgy észrevesszük, hogy ugyan*) Ép ezért versenyjogi perengedmény fogalmilag el nem képzelhető.
