Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 9. szám - Igazságellenes tényezők a jogban

9. sz. KERESKEDELMI JOG 141 ellenkezőnek bizonyításáig a jogosultat látja. Ha e joglátszatot a jog védelemben nem részesítené, ez éppen a tulajdonosra nézve lenne elviselhetetlen, mert tulajdonjogát mindig és mindenki ellenében bizonyítani tartoznék, holott erre szükség nincs, mert a dolog birtokosa rendszerint a valóságos jogosult is, helyesebb tehát a fenti látszat-tényállást védeni és az ellenkezőt vitatónak az ellenbizonyítást megengedni arra vonatkozóan, hogy akit a látszat jogosultnak mutat, a valóságban mégsem jogosult. A látszat védelme — e ponton a birtokvédelem — tehát nem sérti a valóban jogosult jogi érdekét, sőt szolgálja azt, mert felmenti ezen szabállyal az egyébként oly terhes, sokszor alig teljesíthető bizonyítás (probatio diabolica) kötelezettsége alól. Egy további példája szerint az elbirtoklás útján való jogszerzés a jogállapottól eltérő látszatnak olymértékű honorálása, amellyel a jogszabály a puszta látszatot valóságos joggá emeli. Ami pedig — hangzik az ellenvetés — az anyagi igazságnak nem felelhet meg, nevezetesen az. hogy a jogtalanság tartson bármily hosszú időn át, jogot teremthessen. Ám szerző szerint nem arról van szó, mintha a jogtalanság lassanként, fokról-fokra átváltozna joggá, hanem arról, hogy a jog az addigi jogosultról, akinek joga azonban lappangó volt csupán, a jogszabályban meghatározott idő eltelte után átmegy arra, aki már eddig is jogosultnak látszott, ami nem igazságtalan azért, mert az egyénnek magánjogait is a köz érdekében kell hasznosítania, ha pedig a jog szerint jogosult ezt nem tette, ellenben a jogos birtokló igen, ily esetben az utóbbi valósítja meg inkább a jog célját és ezzel adva van az elbirtokló jogvédelmének teljes indokoltsága is. Hasonló a helyzet az elévülésnek a jog egész területén jelentőséggel bíró intézménye tekintetében. Bármennyire is paradoxonnak tűnik fel, ezt az intézményt az adósra tekintő igazságossági szempontok teszik igazolttá, mert igazságtalan lenne az adóstól azt elvárni, hogy hosszabb idő elteltével is kétségtelen bizonyítékot tudjon szolgáltatni atekintetben, hogy tartozását kifizette, vagy hogy a követelés ellen egyéb kifogások illetik meg, és pedig annál is inkább, mert a jogszabályban meghatározott idő előrehaladásával mindinkább növekszik annak valószínűsége, hogy aki oly sokáig várt a követelés érvényesítésével, azt éppen azért tette, mert az valójában megszűnt. Rámutat továbbá arra, mily nagy gyakorlati jelentősége van a látszat védelmének 1. a képviseleti jog keletkezése (Kt. 47, 48), 2. tartalma, (Kt. 39, 92, 190, 113, 203 §, a korlátolt felelősségű társaságról szóló 1930: V. tc. 526. §) és 3. megszűnése tekintetében. (Mt. 1030). De a látszat védelmének gondolatán épül fel a hirdetményi eljárásnak perjogi intézménye, sőt a holtnaknyilvánítás intézménye is. Célja a jognak a hirdetményi eljárással mindig az, hogy megszüntesse azt a hátrányt, amely a jogosult személyének bizonytalanságából vagy ismeretlenségéből a közre hárul, ha ez az állapot már huzamosabb idő óta áll fenn. A holttányitás pedig a látszat jogi erejének megítélése szempontjából azt mutatja, hogy a látszat alapján nemcsak vagyoni jogait vesztheti el valaki, hanem bizonyos nagyfontosságú személyi jogait is (házassági jogviszony, szülői, gyámi hatalom, stb.). Lényegében itt a halál bekövetkeztének bizonyítási nehézségeit elhárítani hivatott vélelemről van szó. Mindazonáltal vannak oly vonatkozások, amelyekben a holttányilvánítás jogkövetkezményei akként állnak be, hogy azok utólag nem is orvosolhatók, és éppen ezekben a vonatkozásokban nyilvánul meg a látszat jogi védelme. Az egyik ily vonatkozás, hogy annak jogszerzését, aki a holtnak nyilvánító jogügylet alapján jogügyletet kötött a holtnak nyilvánított személy bíróilag igazolt örökösével, nem lehet többé még akkor sem megdönteni, ha a holttányilvánított él és utóbb visszatért, a másik vonatkozás a holttányilvánított személy házastársának új házssága. A hagyatékadó végzés, örökösödési bizonyítvány eseteiben nem is magánszemély, hanem közhatóság által felidézett látszatnak a védelemről van szó. Ezekkel ugyanis hiteles tanúsítást ad a bíróság az örökösi minőség elismerésére igényt tartó annak a személynek, aki ezen perenkivüli eljárás alapján prima facie örökösnek tűnik fel. Habár az örökösi minőségnek ez a bírói tanúsítása senkit sem tesz örökössé, aki valóban nem az, mégis az öröklési jogosultság hiteles látszatát idézi fel, és ez a látszat javára szolgál a forgalomnak éppen úgy, mint a valóságos örökösnek. A forgalom javára annyiban, hogy az örökösként igazolt személynek a hagyatékhoz tartozó valamely vagyontárgy tekintetében tett rendelkezése harmadik személy javára joghatályos abban az esetben is, ha utóbb kiderül, hogy nem az igazolt személy, hanem másvalaki a valódi örökös, a valóságos jogosultnak azért, mert könnyűvé teszi az öröklési minőségből folyó egyes jogosítványoknak egyébként csak körülményes bizonyítás útján lehetséges gyakorlását. A jogszabályok egy egész más csoportja azért látszik antagonizmusban állani az igazsággal, mert bizonyos körülmények között az ügyleti nyilatkozatot tevőnek a szerződő félnek akaratát figyelmen kivül hagyja, akkor (nyilatkozati, objektív elv), ha az tartalmilag eltér a kinyilvánított akarattól, holott a római magánjog alapvető elve volt ennek legszigorúbb figyelembevétele (akarati, szubjektív elv). De a jog által elismert pontokon ez sem igazságellenes, először is, mert a jognak nin-