Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 9. szám - Igazságellenes tényezők a jogban

y. sz. KERESKEDELMI JOG 139 II. Amikor a szerző a jogalkalmazás területén vizsgálja meg az igazságellenes tényezőket, illetve jelenségeket, kiindul a bírói funkciónak közismerten kettős műveletéből, amelyek egyike a ténymegállapítás, másika a jogszabályalkalmazás. Az utóbbit illetően a nehézség abból ered, hogy a jogszabályok I., ha elvontan rendelkeznek is, mégis nem minden elképzelhető esetre vonatkozóan foglalják magukban a tényállásra illő és éppen ezért minden további nélkül alkalmazható jogszabályt. Nincs hézagmentes jog, és ha ma az volna is, holnap már ismét nem az, mert az élet nem áll meg, és a technika és gazdasági élet fejlődésével együtt állandóan termeli az új életviszonyokat, amelyeknek szabályait csak utólag állítják fel, viszont a bírónak addig is döntenie kell. Miként az I. alattiban kifejtette, ez értékelő munkában elkerülhetetlen bizonyos fokú önállóság, és ezzel együtt — hangzik a vád — az önkény, ez pedig igazságellenes tényező. De szerző kimutatja, hogy ez csak felületes szemlélet, nincs önkény, mert ily esetben a megoldás az eset összes körülményeit mérlegelő, erkölcsi és célszerűségi szempontoknak helyt adó vagy máskép: az igazságérzetre támaszkodó megfontolásra alapított eseti döntés. A helyzet tehát az, hogy minden olyan esetben, amidőn a bíró számára a fejlődő élet követelményeihez való alkalmazkodás pozitív jogszabály alapulvételét nem teszi lehetővé, nem önkény áll elő, mert ilyenkor végelemzésben a tárgyi alapokon nyugvó igazságérzet az a tényező, amely iránytű gyanánt szolgál a bírói ítélkezésben, ez pedig nem gátja, hanem előfeltétele az anyagi igazság megvalósításának. Ezt a gondolatot fejezi ki az Optk. annak idején forradalminak tekintett 7. §-a, továbbá a svájci magánjogi törvénykön vv 1. §-a és ugyancsak ezen gondolatot fejezi ki Magánjogi törvénykönyvünk javaslatának 6. §-a, amikor azt mondja: hogy ,,oly jogi kérdésben, amelyet törvény nem rendez, a bíróság a hazai jog szellemének, a jog általános elveinek és a tudomány megállapításának figyelembevételével határoz". Ez a szövegezés különösen szerencsésen fejezi ki, hogy a bírónak az igazságérzetre támaszkodó döntésében is a jogalkotó hatalom általános értékítéleteit kell szem előtt tartania, vagyis oly értelemben kell kitöltenie a jogrendszerbeli hiányt, amiként azt feltehetőleg a jogalkotó hatalom is megtette volna. Szerző tehát a törvényi hézagok körében elismeri a bírói jogtalálás (Rechtsfindung) szükségességét és jogosultságát, de miután ez tárgyi szempontok szerint meg van kötve, felfogásával középúton áll a mereven dedukáló logikai konstruálás és a Freirechtslehrc szélső és egyformán túlzó álláspontja között. Példáinak egyike szerint ez az érdekmérlegelő szempont fejlesztette ki szerinte gyakorlatunkban, kifejezett törvényi rendelkezés nélkül is, azt a szabályt, amely bizonyos korlátozások nélkül, nevezetesen harmadik személyek sérelmére nem engedi meg az oly jognyilatkozatnak a szerződési akarat hiánya (szinlelés, tévedés, megtévesztés, fenyegetés) okából az általános magánjogi elvek értelmében egyébként lehetséges megtámadását, amely valamely kereskedelmi jogi társaságba tagként való belépést, részvény-, üzletrészjegyzést foglal magában (PHT. 626. sz. e. h.). Az egyik oldalon áll ugyanis a nyilatkozattevő jogi oltalomra szorulónak elismert az az érdeke, (jogbiztonság), hogy az ő nyilatkozata ne idézzen elő az ily nyilatkozathoz rendszerint fűződő joghatást akkor, ha az akarat hiányzott vagy valamely fogyatékosságban szenved, a másik oldalon áll a nagyközönségnek és társasági hitelezőnek érdeke (forgalombiztonság), amely viszont azt hozza magával, hogy e jóhiszemű harmadikok feltétlenül megbízhassanak a tett nyilatkozat erejében, tehát még akkor is, ha az nem fedi a nyilatkozó valóságos akaratát. Elmélet és gyakorlat a védelemre inkább érdemesnek a hitelező érdekét tekinti, és ezzel a jogbiztonságot feláldozza a forgalombiztonság szempontjának. Ezután rátér a szerző a jogalkalmazási funkció másik területére: a tényállás megállapítására. Erészben ügyvéd és bíró úgyszólván mindennapi észleletének helyesen ad kifejezést akkor, amikor azt mondja, hogy a tényállás megállapítása több idejét és munkáját veszi igénybe a bírónak, mint a jogkérdés eldöntése, és hogy leginkább a tényállás megállapítása az a feladat, amely miatt a jog az igazság eszményi szolgálatát nem képes maradéktalanul megvalósítani, éspedig először is azért nem, mert a bíróság szabályként csak a peres felek által előadott tényeket vizsgálja, már pedig előadásaik és a tanúvallomások igen sokszor nem tudják a való tényállást felszínre hozni, nemis mindig szándékosság vagy célzatosság, hanem igen sokszor a bizonyítási eljárás és bizonyító eszközök tökéletlensége folytán. Lemondóan állapítja meg, hogy a polgári perben nem lehet mindig minden körülmények között az abszolút igazságot megállapítani, miértis meg kell elégedni az egyedül elérhető viszonylagos igazság kipuhatolásával. III. Jogalkotás. Itt főleg azzal a jelenségkörrel foglalkozik, hogy sűrűn vannak jogszabályok, sőt jogintézmények, amelyek a puszta látszatot veszik irányadónak, noha ennek alapulvétele a jog eszméjének, az igazságnak háttérbeszorítása, sőt egyenes megtagadása. A joglátszat (Rechtsschein) oly