Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 9. szám - A dollárváltók átszámítása pengőre

9. sz. KERESKEDELMI JOG 137 Ez a cél ahelyett, hogy az ítéletben közvetlenül jutna kifejezésre, csak az ítélet mögül hat azzal, hogy olyan ,,jogszabály"-t nyom előre, amely a célnak megfelelő ítéletet megindokol. Hogy ez a ..jogszabály" magában véve — mint fentebb láttuk, — nem jogszabály, mert ha akarom, éppen az ellenkezője lehet a jogszabály, az, úgy véljük, eléggé világos. A Kúria egy 1925-ös ítéletével4) kimondja, hogy az a szabály, hogy a Vt. 37. §-ában írt fizetési nap alatt a lejárati nap értendő, nem nyer alkalmazást akkor, ha az adós alaptalan kifogásokkal a per befejezését késlelteti; .. . ilyen esetben a tényleges fizetés napját megelőzően utoljára jegyzett árfolyam szerinti átszámítással köteles fizetni. Látszik tehát ebből, hogy ez a bizonyos .jogszabály" olyan, hogy adott esetben, nevezetesen az adós rosszhiszemű késedelme esetén megszűnik és helytad a tényleges fizetés napjának, mint jogszabálynak. Kétségtelennek látjuk, hogy a Vt. 37. §-ának értelmezése egyáltalán nem .Jogszabály" kérdése, hanem a felek szándékából és a valutáris körülményektől függő jogalkalmazási kérdés.5) 2. A kir. Kúria ítélete, melyben a lejárat árfolyama szerinti dollárban marasztalja az alperest és nem a csökkent árfolyamú fizetés időpontja szerinti dollárban, a Vt. 37. §-ának a szóhangzatához fűzött értelmezés helytelensége ellenére is végeredményben helyes. De megint csak nem azért helyes, amire az indokolás a fenti szóhangzat-értelmezésen kívül hivatkozik, hogy nevezetesen a gazdasági lehetetlenülés előfeltétele: az aránytalan nyereség, illetve veszteség kritériuma hiányzik, hanem helyes abban a mondatában, amely szerint ,,a felperes ... a dollár még nem csökkent értékének megfelelő pénzösszegben folyósította a kölcsönt az alperes részére.. .". Az egyetlen meggyőző indok ugyanis a felek ügyleti szándéka, a valorizációs szándék megléte, vagy hiánya lehet. Ha a kölcsön folyósítása alkalmával dollárban leendő fizetés köttetett ki, kétségtelen, hogy ez a stipuláció valorizálási szándákot jelent. Éppen ezért tulajdonképpen logikailag nem is helyes a lejárat időpontjához kötni a teljesí4) P. VII. 426/1925. IL. Katona, 133. oldal. 5) A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy a német 1908. Wechselordnung, amelynek szintén a 37. §-a szabályoaza ezt a kérdést, „Verfallszeitf'-ról beszél. Németországban tehát) szó lehet „jogszabály"ról, mert az ottani szabályozás félreérthetetlen. A német Reichsgericht mégis gyakran félreteszi ezt a „jogszabáIy"-t és más, erősebb jogszabályt (Aosgleichs-Anspruch) keres, ha a fizetés napja szerinti árfolyamot akarja megítélni1 a hitelezőnek. (Lásd ifj. dr. Nagy Dezső cikkét a Polgári Jog 1934. szepfemberi számában.) tendő dollárárfolyamot, hanem a kirovás állapotát kellene megrögzíteni, mert hiszen a valorizáció a kirováskori értéket tartotta szem előtt. A logikai helytelenség ellenére a praktikus eredmény helyes, mert a lejárat azonos volt a kirováskori értékkel. Az idegen valutában, vagy aranyban történő stipuláció átszámításának a kérdésénél sohasem lehet helyeselni az olyan bírói ítéletet, amely nem kizárólagosan a felek szándékából és annak a kérdésnek a vizsgálatából indul ki, vájjon a feleket valóságos szolgáltatásra irányuló szándék, vagy pedig értékállósági kikötésre irányuló célzat vezette-e. Csak ez lehet a döntés egyetlen és igazi kritériuma, semmiesetre sem lehet a törvény szóhangzatával, egyéb törvényhelyek analógiájával, általában semmiesetre sem lehet dogmatice indokolni olyan döntést, amelynek a dogmához semmi köze, hanem csak a felek szándékához és ahhoz a tényhez van köze, hogy a stipülált szolgáltatás értéke időközben emelkedett-e vagy sem. Ebben a kérdésben már sokízben kifejtetett az, hogy a felek intencióinak a vizsgálata az egyetlen döntési alap.6) Meg kell itt a teljesség kedvéért jegyeznünk, hogy a kártérítési elmélet — miként azt dr. Nagy Dezső az előbb hivatkozott kitűnő cikkében kifejtette, — a kártérítési szabályoknak a pénztartozásoknál va'ló alkalmaizhatatlansága miatt helyt nem álló, de nem helytálló az egyenértéki (identitási) elmélet sem, mert ez az elmélet helytelen azokban az esetekben, amidőn nem valorizációs szándék vezette a feleket, hanem a valóságos szolgáltatás célzata. Az egyedüli helyes alapelv csakis a szerződési szándék vizsgálatának az elve lehet, legfeljebb még azzal a kisegítő elvvel alátámasztva, hogy bizonyos esetekben a valorizációs sízándék vélelmezendő és az ellenkezőt kell bizonyítani, más esetekben az effektivilási szándék vélelmezendő és az értékállósági célzatot kell bizonyítani. Ez a vélelem-kettősség az új állapot szerint sem válik fölöslegessé, nevezetesen az effektív szolgáltatási tilalomra tekintettel sem, nevezetesen akkor, ha a hitélező az effektív valuta pengőellenértékét éppen effektív valutában teljesítendő szolgáltatásához szükséges pénz megszerzéséhez kívánta biztosítani. Az kétségtelen, hogy úgy a valorizációs szándékra irányuló vélelem, mint az effektivitás célzatára irányuló vélelem tévedésekre és az anyagi igazságnak meg nem felelő ítéletekre vezethet, ha a vélelem tévesen állíttatik fel és ha a szándék bizonyítása rosszul sike8) Ifj. dr. Nagy Dezső cikke a Polgári Jog 1934 szepit'emberi, — dr. Vági József cikke a Polgári Jog 1934 januári, — a szerző cikke a Kereskedelmi Jog 1935 áprilisi és a Polgári Jog 1934 januári számában, stb. stb.