Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 9. szám - A dollárváltók átszámítása pengőre

136 KERESKEDELMI JOG 9. fiz. ják, hogy a különböző címeken való juttatások valódi lényegükben nem mindig fedték azt a címet, mely alatt azokat folyósítottákA doHárváltók átszámítása pengőre Irta: dr. Schneller György ügyvéd. A kir. Kúria a Vt. 37. §-ának az értelmezése kérdésében ismét állást foglalt (P. VII. 3386/1934) és kimondotta, hogy a Vt. 37. §-ában foglalt fizetési nap alatt nem a valóságos fizetési napot kell érteni, hanem azt a napot, amely mint a lejárat ideje állapíttatott meg. Előrebocsátva azt, hogy a kir. Kúria konkrét döntése helyes, a kir. Kúria Ítéletének indokai gondolkozásra késztetnek és pedig: 1. abban az irányban, hogy helyes-e az ítélet tör vény szövegértelmezése ? 2. ha neon helyes, miért helyes mégis az az ítélet rendelkezése? 1. A kir. Kúria a Vt. 37. §-ának értelmezését arra alapítja, hogy a Vt. 3. §-ának 4. pontjában, 30., 33. és 41. §-aiban szintén a „fizetés napja" kifejezés fordul elő és nem lehet kétséges, hogy az itt idézett szakaszokban a fizetés napja alatt mindannyiszor a lejáratnak az ideje értendő. Ebből következik tehát, — a kir. Kúria szerint — hogy a Vt. 37. §-ában foglalt „fizetés napja" alatt is a lejárat napja értendő. Hogy a törvény valóságos fizetés és lejárat között különbséget nem tesz, annak szembeszökő bizonyítéka a 41. §., amely a fizetés hiánya miatt felvett óvásra nézve kimondja, •hogy az ,,a fizetés napján déli 12 óra után vehető fel, legkésőbb azonban a fizetési napra következő második köznapon kell felvétetnie". Nem kérdéses, hogy a kir. Kúria fizetési nap helyett a valóságban nem fizetési napot ért, mert ha az adós fizetne, akkor nem kellene óvást felvenni, óvást azért kell felvenni, mert az adós nem fizet. A törvény tehát a lejárati napot is fizetési napnak nevezi, amiből azonban semmiképpen sem következik az, hogy fizetési nap alatt mindig csak a lejárati napot érti és sohasem a valóságos fizetési napot. A 3. §. 4. pontja a fizetés idejéről mint váltókellékről beszél, tehát itt szó sem lehet a valóságos fizetésről, a 30. §. a lejárat szabályait tartalmazza, tehát a fizetési napról nyilván mint lejárati napról beszél; a 33. §. azt mondja meg, hogy a fizetést „a fizetési napon déli 12 óráig kell teljesíteni", ami szintén nem vonatkozhat egyébre, mint a lejárat óra szerinti tüzetesítésére. A kir. Kúria által hivatkozott összes törvényhelyek tehát kétségtelenül a váltókellék értelmében felfogott lejárati napról beszélnek akkor, amidőn fizetési napot említenek, amiből nem lehet arra következtetni, hogy a 37. §., amely a fizetés módozatáról szól, fizetési nap alatt nem a valóságos fizetési napot, hanem a lejárati napot akarta érteni. A Vt. többi $-aira való hivatkozással tehát a 37. §. szóhangzatát meggyőzően értelmezni nem lehet. Annál is kevésbbé lehet, mert maga a Kúria mondotta ki (IV. 4083/1921), hogy „ . . . nincs elfogadható alap annak feltételezésére, hogy a Vt. a külföldi pénznemben kirótt tartozás mikénti teljesítését az egy évvel korábbi keletű Kt. 326. §-ától lényegesen elszintén nem a valóságos fizetés, hanem a kikötött lejárat időpontjához igazodó árfolyamból indult ki".1) A kir. Kúria tehát egy 1921-ben kelt ítéletében a Kt. 326. §-ának analógiájával kívánta bizonyítani ugyanazt, amit most a Vt. többi rendelkezéseire való utalással támaszt alá. Ámde a Kt. 326. §-ának azóta egészen más értelmet adott a bírói gyakorlat, a kir. Kúria fenthivatkozott ítéletében imputált értelemmel merőben ellentétes értelmet, nevezetesen azt az értelmet, hogy „ha effektív valutában való fizetés nem volt kikötve, az adós az idegen valutában kifejezett tőkét és kamatot a fizetéskori árfolyamon átszámított pengőértékben tartozik megfizetni". (VII. 471/1930. H. T. 1930., 147. IV. 1690/1931, stb. sfcb.)2) Ha meghagyjuk az elvet, hogy a Kt. 326. §-ának analógiája alkalmazandó, úgy az eredményt meg kell változtatnunk és a Vt. 37. §-át a valóságos fizetési nap értelmében kell magyaráznunk. íme látható, hogy a törvényszöveg-magyarázat magával a törvényszöveggel, vagy egy másik törvény szövegével milyen sok esetben nem egyéb mint „changeant-szövet".3) A Vt. 37. §-ának akár a Vt. többi §-aiból kiindulva, akár pedig egy másik törvény analógiájával kapcsolatba hozott, de mindig csak a szószerinti értelemnél maradó magyarázata ha akarom ezt az értelmet adja, ha akarom, amazt. A kir. Kúria ítéletének indokolása tehát petitio principii, nem pedig valóságos meggyőző indok. A cél, amint alább 2. alatt látni fogjuk, az volt, hogy az adós ne élvezze a lejárat óta bekövetkezett árfolyamcsökkenés előnyeit, amit — mert a szerződési szándék a szolgáltatásnak a lejáratkori dollárhoz kötése volt, — meghiúsítana a fizetési napon történő átszámítás. *) L. Katona: A váltójog kézikönyve, 134. oldat s) L. Jogi Hírlap Hiteljogi Döntvénytár 930— 933. 134. oldal. 3) Grosschmid: Fejezetek I. kötet, 6. oldal. (A Mester itt' azt magyarázza meg, hogy a Kt. 313. §-a nem a teljes bizonyítóerő kérdéséti szabályozza, hanem az okirat érvényességének a kérdését. A törvényt tehát csak mint érvényességi előírást szabad olvasni, nem pedig mint bizonyítöerő-fokozatot.)