Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 8. szám - Bankfúziók

1-20 KERESKEDELMI JOG 8. sz. szempontjából nem kívánatosak, hanem tisztán csak magánérdekeket szolgálnak, ám ennek az aggálynak elkerülése könnyen le­hetséges oly megszorítások útján, amelyek a fúzió közérdekű, vagy magánérdekű voltá­nak elbírálását egy alkalmas szerv megítélé­sére bízzák, amely szervről alább még rész­letesebben lesz szó. II. A jogi szempontoknál hasonlíthatatlanul nagyobb és több nehézséget rejtenek maguk­ban az üzleti és gazdasági tekintetek. Foko­zottan állnak ezek a nehézségek a mai vi­szonyok között. Áll ez elsősorban a tranz­akció gerincét alkotó értékelési kérdésekre. A kereskedelmi törvénynek a mérlegkészí­tésre vonatkozó szabályai (199. §.) erészben a legkisebb mértékben sem nyújtanak köny­nyebbséget. Nemcsak azért nem, mert a tör­vény előírásai, mint azt másutt kifejtettem, csak az ú. n. folytonossági, élő mérlegikre nyerhetnek alkalmazást, holott pld. fúzió esetén teljesen elütő szempontok kell, hogy irányadók legyenek a mérleg felállításánál. Aminthogy nem történhetik azonos elvek szerint a likvidácionális, vagy kényszerfel­számolási mérleg felállítása sem. Ámde hol van az a szakértő, legyen az még olyan poli­histor is, aki csak hozzávetőleges reálítással is képes volna ma megbecsülni a befagyott transzferköveteléseket, vagy a gazdalartozá­sokat, vagy egy bank koncernjéhez tartozó egyik-másik ipari vállalat, vagy leányvállalat értékét. Ehhez szakértelmen felül a legna­gyobb jóstehetség is kellene, amely a jövőt előre látja. Mi következik ebből? Nem az, amit ilyen természetű tárgyalásoknál észlelni szoktunk, hogy t. i. a tárgyaló felek ezt a szituációt arra kívánják felhasználni, hogy saját vagyontárgyaikat a legfelsőbb, a szem­benálló vállalat értékeit pedig a legalsóbb mértékkel mérjék? Az ilyen törekvés hom­lokegyenest ellenkezik azzal a céllal, amelyet a fúzióknak szolgálniok kell. A fúzió nem egy ú. n. jó üzlet, amely arra való, hogy a beolvasztó társaság keressen, avagy hogy ezt az alkalmat felhasználja annak illusztrálá­sára, hogy a konkurrens vállalat üzletveze­tésében ilyen, vagy amolyan hibák konsta­tálhatok. Ha az érdekeltek kezdettől fogva nincsenek áthatva attól a gondolattól, hogy a fúzió a változott gazdasági és politikai helyzet diktálta szükségszerűség és pedig olyan szükségszerűség, amely egyaránt áll a látszólag crősebb, mint a kevésbbé erős félre, akkor már a priori elhibázták a célt. Ki kell tehát kapcsolni minden olyan üzleti szelle­met, amely a fúziókkal kapcsolatban a meg­maradó vállalat részére különleges előnyö­ket, jó üzletfeleknek akvi,rálását, rosszaknak kiselejtezését nemtetsző exislentiáknak eleve való halálraítélését tűzi ki célul. Kis országban, mint amilyen a miénk és ahol a gazdasági élet terén is a centralizáció érvé­nyesül, annyira ismerik egymást és egymás értékeit, valamint gyengéit a különböző vál­lalatok, főleg pedig a pénzintézetek, hogy a küszöbön álló fúzióknál nincs is szükség azokra a részletekre kiterjeszkedő, minden­képpen bizonytalan és jövő esélyektől függő értékmérlegelésekre, amelyek nem előmoz­dítói, hanem kerékkötői a fúziók keresztül­vitelének és amelyek oly ellentétek felidézé­sére alkalmasak, amik még normális viszo­nyok között is károsak. Nem szabad tehát, hogy ezen a kérdésen hiúsuljon meg az ész­szerű fúziók lebonyolítása. Pénzintézeteink igen alaposan ismerik egymás mérlegeit és mindazokat az adatokat, melyek vagyoni helyzetük megítélése szempontjából fonto­sak. Egészen bizonyos tehát, hogy komoly akarás mellett igen rövid idő alatt és arány­lag igen rövidre fogott tárgyalások útján meg lehet állapítani azt az approximatív ér­ték-keretet s ennek folyományaképpen azt az értékarányt, amelyet irányadónak kell tekin­teni pénzintézeteink egyesülésénél. Hogy ez a külső becslés, vagy értékviszony nem egé­szen pontos és nem is lehet az, mit sem vál­toztat a helyzeten. Mert mi történik itt tulaj­donképpen? Nem az, hogy a beolvasztó tár­saság nagyobb értéket ad, mint amennyit a beolvadó társaság vagyonának átvételével kap, s ebből kifolyólag károsodást szenved. Ezt a lehetőséget nemcsak az a körülmény zárja ki, hogy — amint mondani szokták — pénz­intézeteink egymás veséjébe látnak és isme­rik az üzletfelek és efjymás értékeinek min­den porcikáját, tehát csalódások itt nem igen érhetik őket, hanem főleg és elsősorban az, hogy fúzió esetén a beolvasztó intézet nem veszi meg pénzért a beolvadó társaság vagyo­nát, hanem cserébe adja saját részvényeinek megfelelő számát, anélkül, hogy az ezzel kapcsolatos új részvényeket befizetés ellené­ben bocsátaná ki. Erre az lehet az ellenvetés, hogy a fúzió céljaira szolgáló új rész­vénykibocsátás is érték, mert hiszen a rész­vény inkorporálja magában a társasági va­gyonnak megfelelő hányadát. Ez igaz. Csak­hogy éppen az a felvizeződés, amely az új részvények kibocsátásával bekövetkezik, el­lenszerét kapja azon vagyontömegben, amely fúzió következtében átömlik és beszivárog a beolvasztó társaságba. Maga a társaság tehát anyagi erejében nem gyöngül, hacsak nem valami egész abszurd feltételek megállapításá­ról van szó. A vagyontömegek egyesülése és a beolvasztó társaság erejének az egyesülés­ből adódó felfokozása bizonyos mértékig el­lenértéket, vagy mondjuk korrektívumot nyer egy kisebb értékeltolódás netáni hátrá­nyainak ellensúlyozására is. Annál is inkább, mert ilyen esetekben maga a cég, illetőleg

Next

/
Thumbnails
Contents