Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 6. szám - Uj német részvényjogi reformtervezetek

98 KERESKEDELMI JOG 6. SZ. löbb mint 2 éven át két hónaponként a határozott idejű szerződést meghosszabbította — ezért jogszabályt sértett a fellebbezési bíróság, amikor kimondotta, hogy felperesnek a felmondási időköz és az ehhez kapcsolódó díjazáshoz joga nincsen. Váltó 118. A V. T. 37. §-ában kitett „fizetési nap" alatt nem a tényleges fizetés napját, hanem a váltóban kitett lejárati napot kell érteni. (Dollárárfolyamcsökkenés!) (P. VII. 3386/1934. sz. a. 1935 márc. 28-án.J * * Állandó gyakorlat. A Vt. 37. §-a akként rendelkezik, hogy ha a váltó a fizetés helyén forgalomban nem levő pénznemről szól és a kibocsátó -nem kötötte ki a váltóban, hogy a fizetést valósággal ebben a pénznemben kell teljesíteni, a fizetés az országban forgalomban levő pénznemben teljesíthető aszerint az árfolyam szerint, mely az illető pénznemnek a budapesti tőzsdén a fizetési napot megelőzőleg utolszor jegyzett középárfolyama volt. Ez a szabály tehát, bár oly esetekre, midőn a váltó idegen pénznemről szól és az abban való teljesítés a kibocsátó részéről kifejezetten kikötve nincs, szabad választást enged az adósnak, hogy az illető idegen, vagy pedig országos pénznemben teljesítsen-e, de határozott rendelkezést tartalmaz az átszámításra, vagyis arra, hogy országos pénznemben való teljesítés esetén mikép kell a váltóban kitett idegen pénz ellenértékét megállapítani. Az elbírálandó esetben a váltó északamerikai dollárról szól, melyben a most fennálló szabályok szerint valóságban teljesíteni nem lehet. Az alperes részére ezek szerint csak az a lehetőség áll fenn, hogy országos pénznemben teljesítsen, az átszámítás kérdésében pedig az anyagi jog szabályainak a Vt. 37. §-ának az az értelmezése felel meg, hogy a váltó lejárati napját megelőzően utolszor jegyzett árfolyamok középára irányadó. A Vt. 37. §-ában foglalt „fizetési nap" alatt ugyanis nem azt a napot kell érteni, melyen a fizetés történik, hanem azt, mely mint a lejárat ideje állapíttatott meg. Kétségtelenül kitűnik ez a Vt. 3. §-ának 4. pontjában történt szóhasználatnak a törvény célzatával való egybevetéséből. Itt ugyanis a törvény a váltó lényeges kellékeit meghatározva, ezek közé sorozta a váltó fizetési idejének, a váltóban való kitételét is. Már pedig egészen nyilvánvaló, hogy a törvény, ha mindjárt a „fizetés idejé"-ről beszél is, ezáltal nem a valóságos fizetésnek esetleg teljesen bizonytalan időpontját, hanem azt az időpontot kívánta megjelölni és a váltó lényeges kellékének tekinteni, melyben a teljesítésnek a felek megállapodása és a vonatkozó jogszabályok szerint történnie kell. Nyilvánvalóan a váltótörvény idézett szóhasználatával függ össze, hogy a törvény szövegében más helyeken is, így a 30., 33., 41. §-okban, ugyancsak a fizetési idő, illetve „fizetés napja" kifejezés fordul elő, amely helyeken úgy a már előadott okból, de az ott szabályozott kérdések természete szerint szintén nem lehet kétséges, hogy a törvény a fizetés ideje, illetve napja alatt mindannyiszor a fizetés esedékessé válásának, tehát a váltó lejáratának idejét érti. A Vt. 37. §-a tehát ugyancsak ezeknek megfelelően értelmezendő s a fellebbezési bíróság ugyanebben az értelemben történt döntésével jogszabályt nem sértett. Ezzel a szabállyal szemben nem hivatkozhat az alperes a fennforgó esetben jogszerűen arra, hogy kötelezettsége a gazdasági termények időközi áresése folytán az említett időpont árfolyama szerint való átszámítás mellett oly méltánytalan súlyossá válik, hogy ennek teljesítése a gazdasági lehetetlenülésre vonatkozóan fennálló szabályok szerint reá nem hárítható, s hogy viszont a felperes a dollár árfolyamesésére való tekintettel méltánytalan nyereséghez jutna. A gazdasági viszonyokban bekövetkezett rendkívüli változások ugyanis nem magukban véve, hanem csak akkor vonják maguk után a felek szerződési kötelezettségeinek módosulását, vagy megszűntét, ha a szerződésből folyóan az egyik fél nem váVt aránytalan nyereségre tenne szert, a másik fél pedig ugyanily veszteséget szenvedne, ez az eset pedig itt nem forog fenn. A felperes ugyanis a dollár még nem csökkent értékének megfelelő pénzösszegben folyósította a kölcsönt az alperes részére, tehát semmi nem remélt nyereségről nem lehet szó részéről akkor, ha az ennek megfelelő összeget visszakapja, viszont nem volna méltányos, hogy az alperes éppen saját késedelméből, tehát jogellenes magatartásából folyóan jutna abba a helyzetbe, hogy tartozását kisebb pengőösszeggel fizesse vissza, mint amelyben azt kapta. 119. A in. kir. Kúriának a polgári határozatok tárába felvett 834. sz. E. H.-ában foglalt jogszabály szerint az elfogadó a váltóbirtokossal szemben a kibocsátó részéről teljesített fizetésre csak akkor hivatkozhatik, ha bizonyítja, hogy a viszkeresett adós a fizetést nemcsak a saját, hanem egyúttal az elfogadó érdekében és ő helyette is teljesítette. (P. VII. 178/1935. sz. a. 1935 május 2-án.) Az alperes, aki a kibocsátó fizetése tekintetében sem jelölt meg bizonyítani kivánt határozott ténykörülményt, arra semmi bizonyítást nem ajánlott, hogy a kibocsátó állítólagos fizetése az ö érdekében is történt, a fellebbezési bíróság tehát az idézett jogszabálynak megfelelően állapította meg a 20.000 P tőketartozásra nézve az alperes kötelezettségét. 120. Fizetendő P .. .tt a p...i takarékpénztárnál nem jelent telepítést s így a váltót ugyanott az alperes ellen kellett felvenni. (P. VII. 5355/1934. sz. a. 1935 ápr. 4-én.) Alaptalan az alperesnek az a panasza, hogy a váltóóvás felvétele szabálytalan s hogy ezért a felperes ellenük a váltókból jogokat nem érvényesíthet. Az egyik kifogással élő alperes, R. B. ugyanis a váltók elfogadója, vele szemben tehát, akár telepített volt a váltó, akár nem, a Vt. 44. §-a, illetve az 1925:VIII. t.-c. 53. §-ának 2. bek. értelmében a kereset fenntartására óvás felvétele nem volt szükséges. Ami ugyanennek a kérdésnek R. B.-né alperesre vonatkozó részét illeti, a kereset alapjául szolgáló