Kereskedelmi jog, 1934 (31. évfolyam, 1-11. szám)

1934 / 2. szám - A versenyjog uj szabályozása

20 KERESKEDELMI JOG 2. sz. vannak bejegyezve, vagy pláne olyanokat, akikről köztudomású, hogy 10—20 hasonló állásuk van. Ha az igazgatósági tagság élet­hivatás volna, amely tehát betölti az igazgató­sági tag egész munkaidejét és leköti a válla­lat céljaira annak egész tevékenységét, úgy mindezek a felsorolt példák, már a cégren­dészet szempontjából igy olyan anomáliák­nak volnának tekintendők, amelyek a jelen­leg érvényben levő bejegyzési gyakorlatot egyenesen kizárnák. A jogalkalmazásnak ilyetén szembehelyez­kedése a gazdasági élet követelményeivel olyan visszahatásra vezetne, amelynek a társasági élet szempontjából kiszámíthatatlan következményei volnának. Az igazgatósági tagság elvállalása ugyanis különböző célokat szolgálhat. A társaság érdekei szempontjából kívánatos lehet, hogy az igazgatóságba beke­rüljön valaki, aki nagyobb anyagi érdekelt­séget vállal, akár részvényátvétel, akár szo­ros értelemben vett finanszírozás formájá­ban. Érdekében állhat a társaságnak kitűnő szakemberek megnyerése, akik műszakilag vagy kereskedelmileg tehetnek a társaságnak jó szolgálatokat. Más esetben külföldi össze­köttetések szerzése és ápolása a cél. De nem közömbös a társaságra nézve az sem, hogy igazgatóságában oly személyek is helyet fog­laljanak, akiknek hatóságoknál vagy érdek­képviseleteknél, vagy a publikum bizonyos rétegében, szakmákban van tekintélyük és súlyuk. Érthető tehát, hogy nemcsak az egyén törekszik jól dotált és pozíciót is biz­tosító igazgatósági tagságok elnyerésére, ha­nem maga a társaság is azon lesz, hogy igaz­gatóságának kiépítésében minél szélesebb körű, nagyobb anyagi erejű, társadalmi pozí­ciójú személyeket aquirálhasson. Ha azon­ban abból indulunk ki, hogy mindenki gya­nús, aki él és a vállalati érdek vagy a válla­lat felett álló magasabb gazdasági érdek vé­delmét abban látjuk, hogy megváltoztatjuk a ma mindenütt uralkodó ezt a rendszert, úgy ennek az lesz az eredménye, hogy senki, aki­nek veszteni valója van, nem vállalhat nyu­godt lélekkel igazgatósági tagságot, mert nem teheti ki magát az ezzel járó határtalan fele­lősségnek, amely felelősség vélelmezi a mu­lasztást és a rendes kereskedői gondosság felfokozásával akképpen értelmezi annak tar­talmát, hogy az igazgatósági tag köteles úgy­szólván nyomozni és állandóan résen lenni, vigyázva minden egyes üzletre és üzletfélre, nem következik-e be olyan gondatlanságnak minősülő mulasztás, mely őt kártérítési fele­lősségbe sodorja. Végeredményben ha ez az irány következetesen érvényesül, odajutunk, hogy igazgatósági tagságot csak azok a sze­mélyek fognak vállalni, akiknek veszteni valójuk nincs és akik nem törődnek azzal, megállapítják-e felelősségüket vagy sem, mert rajtuk behajtani amúgy sem lehet semmit. A túlhajtott szigor tehát éppen az ellenkező eredményt fogja előidézni, mint ami a jog­alkalmazás előtt a törvény ilyetén való ma­gyarázata mellett lebeg. Ezen meggondolásokból a királyi Kúriának fent ismertetett ítéletét, amely első ízben sza­kít a régi, hibás gyakorlattal, különösen nagyjelentőségűnek tartom és hiszem, hogy a benne kifejtett jogelvek, amelyek a gya­korlati élet követelményeivel és a való hely­zettel számolnak, irányító befolyással lesznek bírói gyakorlatunkra. E gyakorlat megerősö­dése és állandósulása nemcsak elejét veszi hosszadalmas és fárasztó, nagyon gyakran zaklatásszerű pereskedésnek, hanem meg­előzi azt a veszélyt is, amely gazdasági éle­tünket érzékenyen érintené, ha a vállalati igazgatóságokból a komoly elemek kiszorul­nának és strohmannrendszer meghonosításá­val olyan vagyontalan személyek kerülnének be, akiknél a felelősségérzet — veszteni való hiányában — ki sem fejlődhet. /A versenyjog uj szabályozása. » Irta: Dr. Szenté Lajos ügyvéd. Már az a körülmény, hogy az 1923. V. t.-c.-ben szabályozott tiszességtelen verseny elleni törvény kénytelen volt 1. §-ában egy generálklauzulát felállítani és azt az általá­nos érvényű rendelkezést kimondani, hogy üzleti versenyt nem szabad az üzleti tisztes­séebe vagy a jóerkölcsökbe ütköző módon folytatni, mutatja, hogy a verseny összes ki­növéseit megállapítani és törvényes szankció alá helyezni nem lehet. Az 1. § volna, a törvény szerkesztőjének intenciója szerint (lásd: Kuncz-Balás: A tisz­tességtelen verseny, 11. old.) az a biztonsági szelep, mely módot ad a bírónak arra, hogy a kifejezetten felsorolt tényálladékok alá nem sorolható deloyalitást is kellő megtorlásban részesítse; tehát minden elképzelhető deloya­lítással szemben mozgásba hozhassa az igaz­ságszolgáltatás gépezetét. És a közel tízéves bírói gyakorlat is azt mutatja, hogy a leg­több versenyper éppen az 1. § körül forog. Mi a generálklauzulának ezt a fenntartását helyesnek is tartjuk és a külföldi: az osztrák, német s legújabban a cseh reformok, — ame­lyek részben az ajándékozás, részben az áru­ház és az egységár, részben pedig a márka­cikkek ára körüli versenyjogot kívánják kü­lön szabályozás alá vonni —, mely reform­javaslatok (részben az ezek tárgvában már kibocsátott rendeletek) folyton módosulnak, mutatják, hogy a gazdasági élet és a verseny kívánalmai e kérdésekben folyton újabb és újabb képet mutatnak; úgy hogy e kérdések nem alkalmasak külön törvényhozási szabá-

Next

/
Thumbnails
Contents