Kereskedelmi jog, 1934 (31. évfolyam, 1-11. szám)

1934 / 11. szám - Érdekmúlás hatása a biztosítási szerződésre. Befejezés

198 KERESKEDELMI JOG 11. sz szolgáltatott a biztosító a veszélyviselési teória szerint, mert elhárította a biztosítottól a gondot a jövőbeli kárt illetően és ezzel azokat a hátrányokat, amelyek a személyi és vagyoni biztonság hiányával szükségképpen együtt járnak. Ez a felfogás Kisch szerint nem fogadható el. Annyit ugyan koncedál, hogy helyes e tanban az a gondolat, hogy a biztosított szempontjából értékkel bír már önmagában a bizonyosság is afelől, hogy valiamely meghatározott károsító esemény bekövetkezése esetében ő kiegyenlítést fog kapni a biztosító vagyoni szolgáltatásában, az őt ért károsodásért. Ámde ezt a szempontot nem lehet értékesíteni Kisch szerint a b. sz. jogi kostrukciójának a megállapításában. Valakinek valamely gondtól való megszabadítása, részére megnyugvásnak, bizonyosságnak a szerzése sohasem lehet jogi kötelezettségnek a tárgya s jogi értelemben vett szolgáltatásnak a tartalma. Az lehet gazdasági vagy psychológiai hatása valamely kötelezettség vállalásának, de sohasem tárgya valamely jogi kötelezett ségnek. Tárgya és pedig egyedüli tárgya a biztosító kötelezettségének az általa pénzbeli kárpótlásnak a nyújtása. Kischnek a veszélyviselési tan ellen felsorakoztatott eme érveiből is nyilvánvaló, hogy ő iá veszélyviselést a jbiztosító szolgáltatása gyanánt tekinteni azért és csakis azérf nem tudja, mert ő sem tudott szabadúlni a veszélyviselési teória képviselői túlnyomó többségének végzetessé vált ama szemlélete alól, amely a veszélyviselést csak valamely kötelezettség tárgyaként tudja elképzelni. — Mint ilyet pedig valóban nehéz lenne a veszélyviselést akceptálni — ha csak valaki a Gottschalk-féle praestatio álláspontjára nem helyezkedik — nem lévén az sem tevése, sem pedig abbanhagyása valaminek. Az „csupán" egy jogi lekötöttségi állapot (,,Zustand rechtlicher Gebundenheit"), lamely azonban valamely jövőbeli ténykörülmény (biztosítási eset) hozzájárulásával utóbb kötelmi jogi értelemben vett valóságos szolgáltatássá alakulhat át. Az a szempont, hogy a veszélyviselés mint a biztosított érdekét már a szerződés megkötésének a tényénél fogva szolgáló magatartás szintén számbajöhet jogilag is oly szolgáltatás gyanánt, amely ellenértéke lehet a díjfizetésnek, Kisch-nél csak fejtegetései legvégén csillan föl, amidőn azt mondja — kirívó ellentmondással önmagának — hogy már a veszélyátvállalásnak nevezett megalapítása (Begründung) az érintett esetjleges fizetési kötelezettségnek is „természetesen" (?) oly vagyoni előnyt jelent a biztosítottra nézve, „welcher für die eigene Gegenleistung in Gestalt der Prámie einen gemügenden ReChtsgrund bietet". Ámde: ha egyszer a díj az esetleges fizetési (kártérítési) kötelezettség megalapításáért fizetett ellenszolgáltatás, akkor ennek az eventuális fizetési kötelezettségnek elvállalása kell, hogy a biztosító szolgáltatása legyen, nem pedig ennek a tárgya, a pénzbeli szolgáltatás. Ez pedig semmi egyéb, mint a helyes értelemben felfogott veszélyviselési tannak a lényege.59 Kisch a kiindulásával merőben ellentétes ennek a felismerésnek gyakorlati következményeit is levonja, mindőn tankönyvének pár évvel később megjelent 3. kötetében már a veszélyátvállalást jelöli meg a biztosítási díj ellenértéke gyanánt. A N. 68. §-ában60 fog lalt és éppen a veszélyviselés problémája szempontjából rendkívül tanúlságos rendelkezéseknek megbeszélésénél ugyanis iá korábbi álláspontjával szöges ellentétben lévő következő kijelentéseket teszi: „Die Prámie stellt sich dar als eine Gegenleistung für die von dem Versicherer zu tragende Gefahr" (207. 1.); azután: „Die Prámie ist die Gegenleistung für die in der Gefahrübernahme des Risikos liegende Leistung des Versicherers" (226.) s végül: „In ihm (•§. 368.) kommt mit besonderer Kilarheit zum Ausdruck, dass der Versicherungsvertrag ein gegenseitiger ist; die Prámie bildet das Entgeld für das vom Versicherer zu tragende Risiko". Nem alap nélkül veti Haymann Kisch szemére, hogy a veszélyviselés szolgáltatási jellegét apodiktice megtagadó korábbi álláspontját is feladta ezzel, mert ha egyszer a díj a veszélyért jár. akkor a rizikóinak szolgáltatásnak is kell, még pedig jogi értelemben is lennie. Ad b) Ritter61 a b. sz.-t vitátlanúl (unstreitig) kétoldalú szerződésnek mondja a BGB. 320. és köv. §§-ai értelmében, hivatkozva álláspontjának alátámasztásaként a N. indokolására (ad 38. és 39. §§), holott ez62 csak annyit mond, hogy „a BGB.-nek a késedelem jogkövetkezményeit a kétoldalú szerződések tekintetében megállapító rendelkezései (BGB. 326. és 327. §§) nem teljesen kielégítők." Eme elvi álláspontjával ellentétben mindjárt a szolgáltatások kézen-közön történő kicserélésére és a visszatartás jogára vonatkozó rendelkezéseket (BGB. 320. 322. §§, Mtj. 1130. §, I. II.) — Ehrenberg-gel egyezően — még sem 59 így Haymann id. m. 18. 1. is. 60 „Besteht das Interessé, für welches die Versicherung genommen ist, bei dem Beginne der Versicherung nicht oder gelangt . . . nicht zur Entstehung, &o isi der Versicherungsnehmer von der Verpflichtung zur Zahlung der Prámie frei; der Versicherer kann (nur) eine angemessene Gescháftsgebühr verlangen." 81 Das Recht der Seeversicherung, Bd. I., 1922.. 14—15. I. 62 Közölve: Gerhard-Manes: Kommentár (1908). 163. 1.