Kereskedelmi jog, 1933 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1933 / 3. szám - Márkacikk-reverzálisok és a Márkacikkszövetcség a német kartelbíróság gyakorlásában

6 KERESKEDELMI JOG 3, sz. nemzetnél egyenlők legyenek." Helyesen mutat rá szerző arra, hogy „ennek a nemzetközi egységesítésnek legkomolyabb akadályai az egyes államok eredetiségre törekvő kódexei." Megszívlelendőnek tartjuk szerzőnek átgondolt álláspontját az állami biztosítás kérdésében is. Dr. Kuncz igen helyesen disztingvál e kérdésben, különbséget tevén olyan területek közt, amelyeken a biztosító magánvállalatok kellő és hatékony ellenőrzés mellett megfelelően kielégítik a mutatkozó szükségletet és oly területek közt, melyeken a magánvállakózás boldogulni nem képes. „Súlyos következményekkel járható könnyelmű kísérletezésnek kell minősíteni azt, ha az állam a megfelelően működő magánvállalat, tehát a kipróbált szervezet helyett a bizonytalan sikerű államosítás kockázatát hárítja a gazdasági életre." Kívánatos volna, hogy éppen a mai időkben, amidőn avatatlan oldalról mindig újból és újból felvetik a „biztosítás államosításának" tetszetős jelszavát, dr. Kuncz e kérdésnek szentelt mélyreható fejtegetéseit kellő figyelemre méltassák. Amunka második része a „közrendészeti biztosítás jogot" tárgyalja. Amióta a biztosító magánvállalatok hazánkban állami felügyelet alatt állnak, azóta a közrendészeti biztosítási jog a gazdasági közigazgatásnak egy igen fontos területévé vált. A biztosítási jog átfogó ismertetése tehát nem mellőzheti ezeknek a közigazgatási jogi szabályoknak fejtegetéseit sem. Dr. Kuncz munkájának harmadik része, a „szerződéses biztosításjog" az a terület, mely szerzőnek legsajátosabb dominiuma. Szerző a kereskedelmi törvénybe valamint az 1927. évi novellába foglalt jogszabályok elemzése kapcsán végig vezet bennünket a biztosítási magánjog összes problémáin, logikusan csoportosítva a joganyagot egy általános és egy különös részben. Az első a biztosítási szerződésnek általános ügyleti alkatelemeivel, az ajánlat és elfogadásnak a biztosítási jog terén különös nehézségeket feltüntető kérdéseivel, a szerződésnek a biztosítás folyama alatt előálló változásaival és a szerződő felek szolgáltatásainak boncolásával foglalkozik, míg a második rész a biztosítás egyes ágait és fajait ismerteti a legteljesebb részletességgel, felvilágosítást és találó feleletet adva számos oly kérdésben, amelyben eddig tájékozatlanul állt úgy a jogász, mint a gyakorlati biztosító. Szerző okfejtését mindenütt meggyőző érvekkel tudja alátámasztani, kerülve minden egyoldalúságot akár a biztosító társaságok, akár a biztosított felek irányában. Különösen kiemeljük a könyv e fejezetei közül szerzőnek a veszélyváltozás és a közlési kötelezettség kérdésére vonatkozó mélyreható fejtegetéseit. Számos kérdésben a kialakult bírói gyakorlattal ellentétben áll szerző döntése. így pl. a legújabban kialakult kúriai gyakorlattal ellentétes szerzőnek véleménye abban a sokat vitatott kérdésben is, vájjon a biztosító köteles-e életbiztosításnál a felet a folytatólagos díj fizetésére felszólítani és neki póthatáridőt adni. Mint ismeretes, a kir. Kúria már számos ítéletében annak a felfogásának adott kifejezést, hogy ily felszólítás szüksége az életbiztosításnál nem áll fenn, mert nem volna értelme annak, hogy oly díjra, melyet a társaság a féllel szemben bírói úton nem érvényesíthet, a felet felszólítani legyen köteles. Dr. Kuncz kifejti, hogy ez az értelmezés a törvényhozó szándékával nincs összhangzásban, mert az 1927. évi X. t.-c. nem akarta a biztosítottnak a K. T. által adott védelmét csökkenteni. Szerinte az 1927. évi X. t.-c. az életbiztosításnál a szerződő félnek a szerződéses viszonyból való kilépéséhez a fél egyoldalú felmondását tartja szükségesnek; ha a szerződő fél ebbeli jogával él, a biztosítási viszony az időszak leteltével hatályát veszti, ha azonban e jogával nem él, ebből azt kell következtetni, hogy ő a biztosítási viszonyt a későbbi időszakokra is fenn kívánja tartani és ennek ellenkezőjét egymagában a díjnemfizetés tényéből megállapítani nem lehet. A biztosító tehát nem helyezkedhetik egyszerűen arra az álláspontra, hogy a biztosítás megszűnt, hanem a felet előbb a díj fizetésére felszólítani köteles. Szerző szerint tehát különbséget kell tenni a között, hogy a fél felmondta-e biztosítását vagy sem. Az első esetben felszólításra nincs szükség, a második esetben a társaság köteles őt a díjfizetésre felszólítani. Ez a megoldás rendkívül logikus és a felek érdekeinek is megfelelő, csupán egy hibája van: hogy azt a törvény szövege nem fedi. Nézetünk szerint semmiféle magyarázati ügyeskedéssel nem lehet kiküszöbölni azt a tényt, hogy a törvény helytelenül van megszerkesztve és nem fedi a törvényhozó szándékát. Bárhogy magyarázzuk is a törvényt, mindig fennmarad a logikai ellentmondás a perlés kizárása és a „jogkövetkezményekre utaló" felszólítás közt. így tehát nem marad egyéb hátra, mint konstatálva a kétségtelen ellentétet a törvény szövege és a törvényhozó akarata közt: vagy az előbbinek vagy az utóbbinak adni elsőbbséget. Dr. Kuncz kiváló munkája nagy nyeresége biztosítási irodalmunknak. Tanításait nemcsak a jelenlegi, élő jogunk szempontjából tartjuk értékesnek, hanem a jövőben megalkotandó magyar biztosítási magánjog szempontjából is. Ha majdan — a jelenleginél alkalmasabb időben — a kodifikációnak ideje el fog következni, dr. Kuncz munkája ennek a kodifikációnak egyik legértékesebb forrásmunkája .gyanánt fog szolgálhatni.