Kereskedelmi jog, 1933 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1933 / 2. szám - Márkacikk reverzálisok bemutatási kötelezettsége

2. sz. KERESKEDELMI JOG 3 kamatkikötést nemírottnak kell tekinteni. A kamatláb beírása azonban az ilyen váltónak legalább is olyan szokásos tartalma, mint az utólagos telepítés és így a genfi szc-veg alapján felmerül az az új kérdés, hogy a kamatláb kitöltésének elmulasztását lehet-e a kamatláb kitöltésével a nemírott kamatkikötés létezővé tételére szóló meghatalmazásnak értelmezni. Nézetem szerint az ilyen értelmezés nem lenne helyénvaló, hiszen ezzel a váltóbirtokos a tartozás mértékére közvetlenül kiható tartalom meghatározásra nyerne jogot. Az ilyen jog bírói elismerésének megakadályozása lenne az egyedüli szempont, amelynek alapján helyénvalónak tartanám az utólagos telepítés kérdésének a törvényben való érintését, de ezt is inkább annak kimondásával, hogy a kamatláb utólagos kitöltését nem lehet olyannak tekinteni, amire a váltóbirtokos a váltón lévő üresen hagyott rész alapján jogosult lenne. Egy ilyen tartalmú rendelkezésnek a kamatkitöltésre vonatkozó 5. §-ba való felvétele biztos támpontot nyújtana az utólagos telepítés körében kialakult gyakorlat fenntartására és útját állaná az analógia útján való túlságos kiterjesztésnek. Ami azt a további kérdést illeti, hogy magában a főkérdésben az 1914. évi javaslat szövege-e a jobb, vagy a genfi 10. cikk, nem könnyű állástfoglalni. Az 1914. évi javaslat 2. §. utolsó bekezdésének első mondata — lényegileg a régi V. T. 93. §-ával egyezően — a következőket mondja: „Azt a kifogást, hogy a váltón akkor, amikor nyilatkozatot írtak rá, a váltó valamely alkotórésze hiányzott, harmadik jóhiszemű váltóbirtokos ellen nem, más ellen pedig csak anynyihan lehet érvényesíteni, amennyiben a kifogást tevő bebizonyítja, hogy az utólagos kitöltés megállapodás ellenére történt". A genfi 10. cikk szerint: „Ha a hiányosan kitöltött váltót a létrejött megállapodás ellenére töltik ki, a megállapodás megszegését nem lehet érvényesíteni a váltóbirtokos ellen, kivéve, ha a váltót rosszhiszeműen szerezte, vagy ha a megszerzéssel súlyos gondatlanságot követett el". Első olvasásra a genfi szöveg úgy hangzik, mintha személyes kifogásról szólana: a megállapodás megszegését említi, végeredményben azonban abban a kifogásnak in rem jellege még jobban kidomborodik, mint az 1914. évi javaslatban. Nevezetesen, hogy ez a kifogás nem az, hogy kiállítottam ugyan egy ily tartalmú váltót, de az összegével mégsem tartozom, hanem olyan kifogás, amelyben az adós azt állítja, hogy ő ilyen tartalmú váltónyilatkozatot nem akart tenni és azt, amit ellene érvényesítenek, nem lehet az ő váltónyilatkozatának tekinteni, kitűnik abból, hogy a genfi szöveg a váltójogi legitimációról szóló 16. cikkel8 egyezően említi a rosszhiszeműt és a súlyosan gondatlant, míg az 1914. évi javaslat csak jóhiszemű váltóbirtokosról szól, amiből nem lehet könnyen megállapítani, hogy ez a legitimált váltóbirtokos-e, vagy olyan váltóbirtokos, akivel szemben a 17. cikkben 9 említett személyes kifogásokat nem lehet felhozni. Végeredményben kétségtelen, hogy ebben a vonatkozásban a két szöveg ugyanazt akarja kifejezni. A genfi szöveg nem beszél a bizonyítási teherről. Kétségtelen azonban, hogy az 1914. évi szöveg maga idézte fel annak a szükségességét ,hogy a bizonyítási teherről szólania kelljen. A genfi szöveg szerint a kifogás ténybeli alapjához nem egymagában a váltó utólagos kitöltése tartozik, hanem a genfi szöveg tényállásegységet állapít meg a megállapodásellenes utólagos kitöltésből. A bizonyítás általános szabályaiból folyik tehát, hogy mind az utólagosságot, mind a megállapodásellenességet a kifogást tevőnek kell bizonyítania. Az 1914. évi javaslat szerint viszont a kifogás alapjául szolgáló tényállás az, hogy a váltó valamely alkotórésze 10 hiányzott, amikor arra váltónyilatkozatot vezettek. Emellett a primár tényálladék mellett természetesen szólni kellett arról, hogy a megállapodásellenességet kinek kell bizonyítani. Az 1914. évi javaslatnak mégis van egy nagy előnye a genfi szöveggel szemben, amint ezt Sichermann őméltósága igen helyesen megállapította. Nevezetesen az 1914. évi javaslat azzal, hogy a jóhiszemű váltóbirtokost vette védelmébe, kirekesztette a védelemből magát azt a személyt, aki a váltót megállapodásellenesen kitöltötte, míg a genfi szöveg azzal, hogy a kifogásnak a váltó rosszhiszemű és gondatlan szerzőivel szemben ad helyet, magát a kitöltőt védelmébe látszik venni, hiszen ő kitöltött váltót egyáltalán nem szerzett. Meg kell azonban állapítani, hogy végelemzésben az 1914. évi javaslat szövege sem tökéletes, mert jóhiszemű váltóbirtokosról szól, hogy pedig az, aki a bianco váltót kapta, mint birtokos jóhiszemű, éppen olyan kétségtelen, mint az, hogy nem szerezte rosszhiszeműen. Az 1914. évi javaslatnak, illetőleg a V. T. 93. §-ának ezt a hézagát megérezték a cseh váltótörvény szerkesztői is és a már idézett 6. §-ban világosan kimondták, hogy a megállapodásellenes kitöltés kifogásának helye van 8 Hágai 15. c. J Hágai 16. c. " Megjegyzem, hogy a 2. cikkben foglalt magyarázati szabályok mellett nem könnyű megállapítani, hogy mi „alkotórésze" a váltónak. A régi V. T. 93. §-a „lényeges kellékek" említésével sokkal világosabb lehetett.