Kereskedelmi jog, 1931 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1931 / 3. szám - Az új kényszeregyességi likvidációs rendelet

50 KERESKEDELMI JOG 3. sz. kongresszus egyik előadójaként szereplő Oppenheim bécsi bankigazgató, aki különben e kérdésnek egyik legkiválóbb elméleti és gyakorlati ismerője, hogy ha dr. Meszlény szerint — aki az egyik kongresszusi referátumot tartotta — a magyar csődjogot elavultnak tekinthetjük, ez semmiképpen sem áll fenn a német és az osztrák csődeljárásra. S miután a kitűnő osztrák és német csődtörvények alapján is ilyen kedvezőtlen gazdasági eredmények állanak elő, ez döntően igazolja azt, hogy a csődeljárással nem lehet eredményt elérni, hanem csak a csődvagyon kezelésének és értékesítésének új rendszerével. Mindezek alapján Oppenheim ez előadásában oly határozati javaslatot terjeszt elő — Fóliák bécsi egyetemi tanárral és MayerMallenau miniszteri tanácsossal egyetértésben —, hogy a csődlebonyolítás bifurkáltassék, a tisztán jogi és tisztán gazdasági természetű ügykörökre. Az előbbi maradjon a csődtömeggondnok hatáskörében, az utóbbit pedig egy lebonyolító szervként működő Treuhandstelle lássa el, melyet az összes gazdasági érdekeltségeknek és kamaráknak kellene e célból létrehozniok. Ennek előrebocsátását a 850 1931. M. E. sz. új kényszeregyességi likvidációs rendelet megjelenése kapcsán* azért tartottam szükségesnek, mert ezzel kívántam megvilágítani azt, hogy a fizetésképtelenségek csődlebonyolítási rendszere — a véleményem szerint legdöntőbb szempont: a gazdasági eredményesség alapján mérlegelve, mindenütt ki nem elégítőnek bizonyult. A súlyos gazdasági viszonyok és az inzolvenciák körében felmerülő esetek bonyolultsága, a csődeljárás merev rendszerétől eltérő, a mai gazdasági életviszonyoknak megfelelő lebonyolítási rendszerek életrehívását sürgeti. Ezért forrong a fizetésképtelenségi jogi matéria Európaszerte, Ezért hívják életre egymásután a kényszeregyesség intézményét oly országokban is, ahol az eddig ismeretlen volt, vagy ahol azt átmenetileg hatályon kívül helyezték (Németország, Románia , Jugoszlávia). Ezért foglalkoznak mindenütt e jogszabályok reformjával, kiegészítésével (Olaszország, Csehszlovákia, német-osztrák fizetésképtelenségi jogi egységesítési törekvések). Ebből a szemszögből ítélhetjük meg a most kibocsátott rendelet jelentőségét is. Tagadhatatlan, hogy az új rendelet egyik lényeges gyakorlati kihatása abban fog jelentkezni, hogy a csődök számát az eddiginél is szűkebb térre szorítja. De ezt a tendenciát minden érvnél jobban erősítették azok a statisztikai adatok, amelyek a lebonyolított csődök eredménytelenségéről számoltak be amellett, hogy * Megjelent a Budapesti Közlöny 1931. febr. 20-i számában. ez a gazdaságilag majdnem a semmivel egy értékű eljárás a racionalizálás és takarékosság mai világában — egy széleskörű apparátus hosszú időn át tartó megmozgatását, a pereknek és bírói intézkedéseknek hosszú sorát tette szükségessé. Az új rendelet óvatos, különböző irányú fenntartásokkal gyengített haladást jelent abban az irányban, hogy az adós vagyontömegének értékesítése megfelelő jogi formák között csődön kívül is lehetséges legyen. Ezt a fenntartást és óvatosságot sok tekintetben viszonyaink indokolttá is teszik. így az első ellenvetés éppen jogászi oldalról többnyire az új rendelettel szemben, hogy az valójában nem hívja életre az igazi likvidációs kényszeregyességet, mert amíg az abandon d'actif, vagy a Liquidationsvergleich mellett adós vagyontárgyainak átengedésével egyben automatikusan szabadul kötelezettségei alól, addig a magyar jogszabályok az új rendeletben sem adták meg ezt a lehetőséget. Bár az adós már eredeti egyességi ajánlatában felajánlhatja a R. 1. §-a szerint vagyontárgyait likvidációra, ez önmagában véve dezobligációra nem vezet. A rendeletnek ez irányban jelentkező óvatosságát azonban a magam részéről a legteljesebb mértékben indokoltnak kell tartanom. Hitelerkölcseink sajnos nem állanak olyan szilárd bázison, hogy gazdasági életünket súlyosabb megrázkódtatások nélkül lehessen kitenni azoknak a manővereknek, amelyek ily jogi lehetőség mellett kétségtelenül tömegesen mutatkoznának abban, hogy az adósok leromlott, nem egyszer talán célzatosan is megkoppasztott árúraktárukat dobnák oda a hitelezők kielégítésére s maguk esetleg a kimentett vagyontárgyak hajóján igyekeznének tovább haladni. A minimális kvóta felajánlási kötelezettségének fenntartása és az annak erejéig feltétlenül fennálló obligáció viszonyaink között mindenképen indokoltnak mutatkozik. Ezen a réven válik biztosíthatóvá egyben az is, hogy az adós a likvidációs lebonyolítást lehetőség szerint előmozdítani törekedjen, mert végtére is nem közömbös számára az, hogy kötelezettségben maradása mily összeg erejéig áll fenn. Ugyanezen szempontból tartom helyesnek és szükségesnek a R. 5. §-ának foglalt azt a rendelkezést is, hogy az értékesítő szerv visszaléphet a megbízatástól akár abban az esetben, ha adós az értékesítési eljárást meghiúsítani törekszik, akár abban az esetben, ha a kvótális hitelezők részére számottevő kielégítési alap nem mutatkozik. A rendeleten következetesen végigvonuló alapelv az, hogy a hitelezők egyenlő elbánási elvét biztosító értékesítés lehetőségét széles körben intézményesen biztosítani igyekszik. E gondolat érvényesül egyfelől az értékesítési lehetőségek körének megállapításában, más-