Kereskedelmi jog, 1930 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1930 / 3. szám - A Magyar Jogászegylet Gazdaságjogi Intézete

70 KERESKEDELMI JOG 3. sz. hogy az őt megillető hosszabb felmondási időt ne kelljen kitöltenie, vagy amikor az alkalmazottat a munkaadó jogosult lett volna felmondás nélkül azonnali hatállyal elbocsátani, de ezzel a jogával nem él, hanem az alkalmazottnak a törvényben biztosítottnál kevesebb, de olyan illetményt juttat, amelyet az elbocsátási jog gyakorlása mellett egyáltalán nem kapott volna meg. Ilyen esetben nem volna méltányos, ha az elbocsátási jogával nem élő és emberséges magatartást tanúsító munkaadó a létrejött megállapodás érvénytelenségével sújtatnék. Szükségesnek tartja továbbá a jogegységi tanács annak kiemelését, hogy ez a határozat azokra az alkalmazottakra, akiknek a szokásjogban kialakult és bírói gyakorlat által elfogadott jogszabály értelmében magasabb képzettségük és a vállalatban elfoglalt vezető állásuk alapján egy évi felmondásra van igényök, csak abban az értelemben alkalmazandó, hogy velők szemben sem lehet a szolgálati szerződésben rövidebb felmondási időt megállapítani, mint amennyi az ő munkakörüknél kevésbbé jelentős munkakört betöltő alkalmazottakat az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 2. és 23. §-a értelmében feltétlenül, tehát az alkalmazott hátrányára szolgáló, eltérő kikötést meg nem tűrő módon megilleti. Vagyis két évet el nem érő szolgálat esetében 3 hónál, hoszszabb szolgálat esetében pedig 6 hónál rövidebb felmondási időt velők szemben sem lehet érvényesen kikötni. Az idézett rendelet 2. §-a akkor, amikor az érvényben levő jogszabályokat a rendelet hatálya alá eső és két évet elérő vagy meghaladó szolgálattal bíró alkalmazottak javára akként módosította, hogy felmondási idejöket az 1884 : XVII. t. c-ben meghatározott időtartamnak kétszeresére — a 6 heti felmondási időt 3 hónapra, a 3 hónapit 6 hónapra — emelte fel, ezzel kétségtelenül nem kívánta érinteni azt a szokás jogi szabályt, amely a fentebb említett, magasabb képzettségű és vezető állásban levő tisztviselők részére betöltött szolgálati idejök tartamára való tekintet nélkül egy évi felmondási időt biztosított. Következik ez már abból, hogy a rendelet idézett intézkedése csakis a két évet elérő vagy meghaladó szolgálat esetében módosította a felmondási idő tekintetében érvényben levő jogszabályokat; két évet el nem érő szolgálat esetében tehát valamennyi idevágó jogszabály és így az egy évi felmondást biztosító szokásjogi szabály is érintetlenül maradt; az pedig semmiképen sem lehetett a rendeletnek célja, hogy épen a szóbanfekvő, legjelentősebb munkakört betöltő alkalmazottakat két évi vagy ezt meghaladó szolgálat esetében rövidebb felmondási idő illesse, mint akkor, amikor szolgálatuk még nem érte el a két évet. így tehát a többször idézett rendelet 2. §-ának második bekezdése értelmében módosuló jogszabályok közé az egy évi felmondási időt megállapító szokásjogi szabály nem tartozik és így erre a szabályra vonatkozóan a rendelet említett intézkedése semminő rendelkezést sem tartalmaz, hz-.nem azt érintetlenül — és megemlítés nélkül — hagyja. Ennélfogva az olyan kikötés, amely a szóbanlevö vezető tisztviselők felmondási idejét egy évnél rövidebb, de az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 2. §-ában meghatározott legkisebb mértéket nem sértő időtartamban állapítja meg, még az ebben a határozatban egyébként elfogadott kiterjesztő értelmezés mellett sem tekinthető a most idézett rendelet 2 §-ának rendelkezésétől eltérő kikötésnek és így nem is esik a rendelet 23. §-ának az érvénytelenséget kimondó határozmánya alá. A vezető állásban levő tisztviselők rendszerint már állásuk fontosságánál és a munkaadóhoz való viszonyuk nál fogva sem szorulnak arra a fokozott jogvédelemre, melyre a gazdaságilag gyöngébb, kisebb alkalmazottaknak szüksége van, annál kevésbbé, mert ezek a vezető állásban levő tisztviselők már a külön kikötött nagyobb javadalmazásban és a szerződés megszűnése esetére biztosított egyéb ellátásokban olyan ellenértéket találhatnak, amely őket a netán rövidebb felmondási időért kárpótolja. Másrészt pedig a munkaadó sem volna hajlandó ilyen kedvező javadalmazású szerződéseket kötni, ha a rövidebb felmondási idő érvénytelenségével járó súlyos következményekkel is számolnia kellene. Ennek a felfogásnak a helyességét támogatja a gazdatisztekről szóló 1900. évi XXVII. t. c. analógiája is, mely az okleveles gazdatisztek részére egy évi felmondási időt állapít meg, de megengedi, hogy ez a felmondási idő szolgálati szerződéssel három hónapnál nem rövidebb időre mérsékeltessék. Az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 23. §-ának tilalma tehát csakis az érvényben levő tételes jogszabályoktól való eltérésekre vonatkoztatható. A szerződéses megrövidítésnek most kifejtett szabályai megfelelően állanak azokra a főtisztviselőkre, akiket a fentebb érintett bírói gyakorlat szerint szolgálatuk tartamára tekintet nélkül félévi felmondási idő illet. Az előrebocsátottakból következik azonban, hogy ezek felmondási idejét csak két évet el nem érő szolgálat esetében lehet szerződéssel hat hónapnál rövidebb, de három hónál nem kisebb tartamú időben meghatározni. Ezekből az okokból a m. kir. Kúria jogegységi tanácsa kimondta, hogy kereskedősegédnek és ipari- vagy kereskedelmi vállalat tisztviselőjének szolgálati szerződésében a felmondási időt két évet el nem érő szolgálat esetében sem lehet az alkalmazott hátrányára az érvényben levő tételes jogszabályoktól eltérően szabályozni. 41. A kereskedősegédeknek és az ipari- vagy kereskedelmi vállalatok tisztviselőinek szolgálati viszonyait szabályozó 1910/1920. M. E. számú rendelet 2. §-ának második bekezdésében megállapított hosszabb felmondási idő megállapítása szempontjából a felmondás időpontjáig eltelt szolgálati időhöz a felmondási idő tartamát abban az esetben sem kell hozzászámítani, ha a szolgálati viszonyt felmondással a munkaadó szünteti meg. 42. Magánvállalatnál magasabb tudományos képzettséget igénylő állást betöltő és ilyen képzettséggel vagy ezt pótló gyakorlati szakismeretekkel rendelkező alkalmazottat — más megállapodás hiányában — az egy évi felmondási idő akkor illeti meg, ha a vállalat a nagy üzemek közé tartozik és az alkalmazott az egész vállalatra, vagy annak valamely önálló ágára kiterjedő vezető és irányító munkakörrel van felruházva. A m. kir. Kúria újabb gyakorlata a tudományos képzettség mellett a betöltött állás munkaés hatáskörére is tekintettel volt. Ezért a jogegy-