Kereskedelmi jog, 1930 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1930 / 3. szám - A Magyar Jogászegylet Gazdaságjogi Intézete

3. sz. KERESKEDELMI JOG 69 Pp. 269. §-a szerint a bizonyítás is felperes terhére esett, amennyiben a felperesnek állott érdekében, hogy a bíróság alperessel szemben a mulasztásokat, vagy gondatlanságot valónak tekintse, és így törvényszerű volt a fellebbezési bíróság azon álláspontja is, hogy alperes önigazolásra (exculpálásra) nem köteles, mert ilyen kötelezettség csak tárgyi felelősség esetében áll fenn. 39. A 84. sz. teljesülési határozat szerint a megbízó a saját vétkességének fenníorgása nélkül is felel azért a kárért, amelyet megbízottja az ügykörébe eső teendők teljesítésében harmadik személynek jogellenesen okoz, ha azt a fennforgó körülmények, a foglalkozás vagy az üzem természete vagy terjedelme, esetleg az érdekelt felek vagyoni viszonyai indokolják. (P. II. 3011/1928. sz. a. 1930. január 14-én.) Nem sértett tehát a fellebbezési bíróság jogszabályt azáltal sem, hogy az alperes által ajánlott bizonyítás mellőzése mellett nem terjeszkedett ki annak vizsgálatára és megállapítására, hogy alperes kocsisnak a megválasztásában cs alkalmazásában terheli-e valami mulasztás vagy gondatlanság, miután ez a körülmény a kártérítési kötelezettségnek a fentebb megjelölt alapon történt megállapításánál a kifejtettek szerint nem döntő. A m. kir. Kúria jogegységi tanácsának 40., 41. és 42. számú polgári döntvényei 40. A kereskedősegédnek és ipari- vagy kereskedelmi vállalat tisztviselőjének szolgálat: szerződésében a felmondási időt két évet el nem érő szolgálat esetében sem lehet az alkalmazott hátrányára az érvényben levő tételes jogszabályoktól eltérően szabályozni. III. A kereskedelmi törvény 55. §-a szerint ;t segédszemélyzet szolgálati viszonyai, valamint a fizetéshez és ellátáshoz való igényei szabad egyezkedés tárgyai, ilyen egyezkedés hiányában a kereskedelmi törvényben foglalt eltérésekkel az ipartörvény (1872 : VIII. t. c.) 3., 5. és 6. fejezetének intézkedései szolgálnak irányadókul. Az 1884 : XVII. t. c. 185. §-a az 1872 : VIII. törvény, cikket hatályon kívül helyezvén, annak helyébe saját intézkedéseit léptette. A most említett 1884 : XVII. t. c-be foglalt ipartörvény 88. §-a az iparos és segéde közti viszonyt szabad egyezkedés tárgyává tette, más megegyezés hiányában pedig a kereskedősegédek felmondási idejét hat hétben, fontosabb teendőkkel megbízott ipari vagy kereskedősegédek, jelesen nagyvállalatoknál vagy gyárakban, vagy kereskedői üzletekben könyvvezetői, pénztárnoki, üzletvezetői, utazói, raktárnokí stb. minőségben működő alkalmazót tak tekintetében a felmondás határidejét három hónapban állapította meg. Ezeken a törvényes rendelkezéseken kívül a bírói gyakorlat a segédszemélyzet fölé emelkedő állásban levő főtisztviselők részére hosszabb felmondási időket állapított meg, nevezetesen egy évet, ha az egész üzletre kiterjedő vezető es irányító hatáskörük van és hat hónapot, ha hatáskörük nem terjed ki az egész üzlet vezetésére es irányítására. Mindkét esetben azonban ezeket a felmondási időket csak eltérő megállapodás hiányában határozta meg. A kereskedösegédeknek és az ipari és kereskedelmi vállalatok tisztviselőinek szolgálati viszonyáról szóló 1920. évi 1910. M. E. számú rendelet 2. §-a a határozatlan időre kötött szolgálati szerződések felmondási ideje tekintetében ,,érvényben levő jogszabályokat" akként módosította, hogy a felmondási idő két évi vagy ezt meghaladó szolgálat esetében három hónap, fontosabb teendőkkel megbízott alkalmazottakat illetően hat hónap és hogy a felmondás csak a hó utolsó napjára szólhat. Ugyanennek a rendeletnek 23. §-a pedig kimondta, hogy ,,a szolgálati szerződésnek a jelen rendelet 2-7.. 12. és 13. §-ainak rendelkezéseitől az alkalmazott hátrányára eltérő kikötései érvénytelenek." Kétségtelen tehát, hogy a most idézett rendelet a szolgálati jogviszony megszűnésének egyes törvényerejű, de eddig csak szerzödéspótló (dispositiv) természetű szabálvait kénv<;7erítő szabályokká kívánta átalakítani oly módon, hogy azoktól szolgálati szerződéssel való eltérést sem engedi meg. Midőn tehát a rendelet 23. §-a azt mondja, hogy a rendelet 2. §-ának rendelkezéseitől az alkalmazott hátrányára szolgálati szerződéssel sem lehet érvényesen eltérni, nyilvánvaló, hogy a 2. §. egész anyagát kívánta felölelni, vagyis azt kívánta kimondani, hogy a felmondásra vonatkozó azoktól a jogszabályoktól, amelyeket a 2. §. részben fenntartott, részben módost tott, az alkalmazott hátrányára a szolgálati szer| zödésben egyáltalában nem lehet eltérni. Ezt az elvet mondta ki — habár más vonatkozásban — a m. kir. Kúria is P. 1532 1929. számú határozatában. Ezért a m. kir. Kúria jogegységi tanácsa a vitás elvi kérdést abban az értelemben döntötte el, hogy az 1910 1920. M. E. sz. rendelet 23. §-a, midőn a kereskedösegédnek és ipari- vagy kereskedelmi vállalatok tisztviselőinek szolgálati szerződésében a 2. §. rendelkezéseitől az alkalmazott hátrányára eltérő kikötéseket érvényteleneknek nyilvánítja, nem tesz különbséget a két évné' rövidebb vagy hosszabb szolgálat között. Ennek a jogelvnek a kijelentése mellett azonban figyelembe kell venni azokat a korlátozásokat is amelyekkel a bírói gyakorlat ezt a jogszabályt körülhatárolta. A bírói gyakorlat elsősorban a rendelet 2. és 23. §-ait akként értelmezte, hogy az érvényes jogszabályoktól való eltérés tilalma csak a szolgálati szerződés megkötésének vagy módosításának időpontjára vonatkozik, azonban nem terjed ki a szolgálati szerződés felbontásának időpontjára, amikor nem tekinti kizártnak, hogy az alkalmazott a felmondási idő tekintetében részére biztosított jogáról érvényesen lemondhasson. A gyakorlatnak ez az állásfoglalása egyfelől azon alapszik, hogy a rendelet 23. §-a a szolgálati szerződésre, vagyis arra a jogügyletre utal. amellyel a jogviszony keletkezik vagy módosul, de nem tartalmaz rendelkezést a szolgálati viszony megszűnésére nézve; másfelől azon a tapasztalati tényen nyugszik, hogy a szolgálati szerződés felbontásával egyidejűleg keletkezett joglemondások rendszerint olyankor történnek, amikor éppen az alkalmazottnak áll érdekében.