Kereskedelmi jog, 1930 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1930 / 11. szám - A perviteli bizomány kérdéséhez

11. S2. KERESKEDELMI JOG 231 A perviteli bizomány kérdéséhez. Irta: Dr. Barát Sándor újpesti ügyvéd. I. A tételes joggal látszólag összhangot valló 43. számú jogegységi döntvény valójában olyannyira messzemenően jogalkotó térre lépett, hogy állásfoglalásának nagy gyakorlati horderejére való tekintettel, minden vonatkozásban helytálló dogmatikai alapokon kellene nyugodnia. Tüzetes vizsgálat mellett azonban a döntvény indokolása korántsem bizonyul meggyőzőnek, sőt egészen lényegbe vágó tévedései mutathatók ki. Kétirányú okfejtésre támaszkodik a döntvény állásfoglalása. Az egyik az engedményi jogviszonyból indul ki s deduktív úton, a másik pedig egyes eljárási gondnokok analógiájából indukció útján jut arra az eredményre, hogy perviteli megbízás valamely követelésnek a megbizott neve alatt leendő érvényesítésére is adható. Uj intézmény nyert ezzel jogunkban tételes elismerést: a perviteli bizomány. II. Az igen egyszerűnek tetsző engedményi dedukció szerint: a) követelést úgy a maga egészében, mint pedig a tartalmát alkotó egyes jogosítványokra szorítkozva lehet átruházni; b) követelésnek peres úton való érvényesítése, annak egyik tartalmi elemét képező jogosítványa; következéskép c) ezt a jogosítványt — tiltó jogszabály hiányában — a követelés engedményezése nélkül is át lehet másra ruházni, még pedig úgy is, hogy a hitelező megbízhat valakit azzal, hogy az át nem ruházott követelést peres úton a maga nevében érvényesítse. Már általánosságban, első pillanatra is kiütközik e levezetésnek azon sarkalatos hibája, hogy engedményből indul ki s megbízásba torkol. Az engedmény átruházó, dologi hatású ügylet, a megbízás tisztára kötelmi viszonyt létesít. Amely irányban az engedményes jogot nyer, ugyanabban — megbízásra transponálva — a megbizott kötelezettséget vállal. Abból tehát, hogy valamely jog traditio tárgya lehet, távolról sem, sőt épen nem következik, hogy az megbízás tárgyává is tehető. Amilyen hibás volna a testi dolgok átruházhatóságából a tulajdonos jogául levezetni, hogy ő megbízhasson másít az át nem ruházott dolog rei vindicatiójával,1 — ép oly kevéssé lehet a követelés átruházhatóságából a hitelező jogául meríteni azt, hogy ő mást meg1 Figyelemre méltó, hogy a M. M. T. 480. §. 3. bekezdésének még a puszta cessio vindicationist sem ismeri el, amennyiben csupán annak a cessionariusnak enged rei vindicatiot, aki a dolog kiadására irányuló követelés reáruházása útján a dolog tulajdonát is megszerezte. Realisztikusabb tehát még a római jognál is. V. ö. Dernburg-Sokolowszki: Syst. d. röm. R. 1910. I. 224. és Almási: Dologi forgalom, 151—162. 1. bizhasson az át nem ruházott követelésnek saját nevében való perlésével. Kétségkívül hiányzik tehát a causa sufficiens ahhoz, hogy az engedményező jogköréből a megbízóé levezethető legyen. Egyébiránt a követelés átruházhatósága nem annyira mélyen gyökerező, de nem is annyira abszolút érvényű jogelv, hogy egymagában egészen új jogintézmény alapjául szolgálhasson. Nem szabad elfelejteni, hogy habár a cessio intézménye voltakép a klaszszikus római jog szivósan vallott elvének, az obligatio szigorú személyhez kötöttségének áttörésével jött ugyan létre, |mindazonáltal annak elvi prioritását és számos hatását meg nem szüntette. A kötelmi viszony személyhez kötöttségének elvi érvénye és jelentős hatása nyilvánul meg abban, hogy engedményezés tárgyát sohasem a kötelmi viszony egésze, hanem mindig csak valamely meghatározott követelés képezheti, úgyszintén abban is, hogy az eredeti hitelező egyedül a cessio folytán a jogviszonyból teljesen ki nem lép. Általában a cessibilitás szabályai mind arra utalnak, hogy a jogelvek rendszerében a követelések singularis átruházhatósága kivételes jogalakulás gyanánt jelentkezik a személyhez kötöttség ősibb elvével szemben s viszont az átruházás tilalmai, amelyeket a döntvény „különleges" szabályokként említ meg, ép a magasabbrendű általános jogelv folyományai. A cessio intézménye tehát távolról sem jelenti a követelések általános átruházhatóságát s így a döntvény ilyértelmű alapvetése ez okból sem helytálló. Jogfejlődési okszerűség szempontjából pedig a döntvény gondolatmenete a cessio intézményi kialakulásával sajátságos ellentétben halad. A klasszikus római jogban tudvalevőleg a hitelező csak úgy juttathatta követelése tárgyát másnak, hogy megbízta emezt a követelés érvényesítésével („mandare actionem") egyszersmind feljogosította a behajtott dolog megtartására. Az ilykép megbizott procurator in rem suam természetesen csakis a hitelező nevében léphetett fel s minthogy jogállása kizárólag a visszavonástól, haláltól függő mandátumon alapult, megtartási joga védtelenül állott. Ennek biztosításáról csak végül, a császárság korában kialakult utilis actio gondoskodott, amelyet a procurator már saját nevében gyakorolt. így, ezzel az utilis actioval fogadta be s alkotta meg a római jog a cessio intézményét.2 A fejlődés menete tehát a megbízástól az engedmény felé vezetett. Döntvényünk indokolása azonban ép megfordítva az engedményből igyekszik a megbízást kifejleszteni. Már pedig a jogintézmények történeti alakulásá- Planiol (Droit civil, 1923, II. k. 536. 1.) szerint a cessio intézményének lényegét ma is csak a procuratura in rem suam nézőpontjából lehet helyesen felfogni.