Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 3. szám - Kezesség felmondása. Széljegyzetek a m. kir. Kúriának P. VII. 8440 20-1927. sz. ítéletéhez

KERESKEDELMI JOG Nem kívánok foglalkozni a m. kir. Kúria ítéleti döntésével abból a szempontból, vájjon a felmondásnak ebben leírt célja elérhető lett volna-e a kezességi határidőn belül eszközölt felmondással, mert akkor arra az eredményre kellene jutnom, hogy az ilyen felmondás valóban nem jelentett volna gyakorlati eredményt felperes javára, tehát csak azt a kérdést vetem fel, hogy a konkrét tényállás mellett helyes-e és megnyugtató-e a m. kir. Kúria ítélete? Magából a peres felek között fennálló szerződésből kiindulva feltétlenül tévesnek kell minősíteni a döntést, mert felperes félreérthetlen és félremagyarázhatlan módon kötötte ki alperessel szemben, hogy a kezességet 8 napi felmondással visszavonhatja, viszont alperes ugyancsak félreérthetlen és félremagyarázhatlan módon kötelezte magát, hogy a kezességnek, bármikor történő, felmondása után kezest a vállalt kötelezettsége alól mentesíti, illetve részére a kezességi okiratot visszaszerzi. Ámde ugyanerre az álláspontra kell jutni akkor is, ha a m. kir. Kúria döntését de iure tesszük vizsgálat tárgyává. Jogszabály ugyanis az, hogy aki szerződésnél, vagy törvénynél fogva jogosítva van a szerződési viszony felmondására, azt a másik félhez intézett nyilatkozattal a jövőre nézve megszüntetheti. Minthogy pedig kétségtelen tény az, hogy felperes hitelezővel szemben, 1925 december 31-én, már csak azért sem szabadult a kezessége alól, mert hitelező őt is, meg főadóst is a kezességi határidő lejárta előtt megperelte, nyilvánvaló, hogy így felperes és alperes között a felmondás idejében jogviszony állott fenn, amelyet felperes szerződésnél fogva is jogosítva volt alperessel szemben felmondani, hogy így a kötelezettség alól a jövőre nézve szabaduljon. Ezzel szemben azonban a m. kir. Kúria ítélete arra az álláspontra helyezkedik, hogy a kikötésbeli felmondásnak a célja egyedül a kezességi határidő megrövidítése volt, továbbá az, hogy alperes elzárassék attól, hogy a felmondás megtörténte után felperes terhére további hitelt vehessen igénybe. Azonban — szerény vélekedésem szerint — a m. kir. Kúriának e részben sincs igaza, mert a felmondás célja a felmondó félnek a felmondott jogviszonyból eredő kötelezettség alól való végleges mentesítése, ebbe mint plusba magyarázható bele az a minus is, mely a kötelezettségi határidő megrövidítésére, illetve a kötelezettség mennyiségének csökkentésére vonatkozik. Eltekintve tehát attól, hogy ezen utóbbi célok, a kezességi határidőn belül eszközölt felmondással, gyakorlatilag elérhetők sem lettek volna, tehát ily irányú kikötésnek valóban sem célja, sem értelme nem lett volna, a felvetett kérdés elbírálásánál figyelembe lett volna veendő még az is, hogy ez esetben nem kezes és hitelező közötti jogviszony felmondásáról van szó, hanem a kezes és főadós közötti jogviszony felmondása képezte pervita tárgyát. Lássuk tehát mi is az a jogviszony, amely a kezes és főadós között fennáll. Kétségtelen és így vita tárgyát sem képezheti, hogy kezességi viszony csak kezes és hi99 telező között áll fenn. amiből pedig következik, hogy kezes és főadós között egész más természetű jogviszonyt kell keresni. Ebből a szempontból pedig — azt hiszem — azon fordul meg a kérdés, vájjon kezes főadós kértére, megbízásából vállalta-e a kezességet, avagy főadós kérelme, megbízása nélkül, önkéntesen. Az előbbi esetben megbízással, utóbbi esetben a megbízás nélküli ügyvitel esetével állunk szemben, vagyis a kezes és főadós közötti jogviszony, amennyiben egyéb jogviszony nem igazolható, a megbízás, vagy megbízás nélkül ügyvitel szabályai szerint bírálandó el. Mivel pedig jogszabály az, hogy a megbízás bármelyik fél részéről, vagyis úgy a megbízó, mint a megbizott részéről bármikor felmondható, mivel továbbá a megbízás nélküli ügyvivő e tekintetben sem lehet súlyosabb helyzetben, mint a szerződéses megbizott, ezekből kifolyóan kétségtelenül feljogosítottnak kell tekinteni főadóst arra, hogy a kezességet — ellenkező szerződési kikötés hiányában — bármikor felmondhassa. A konkrét esetben azonban még erre a jogszabályra sincs szükség, mert állandó bírói gyakorlatunkban kialakult jogszabály az, hogy az olyan kezes, ki a főadós megbízásából vállalta el a kezességet, vagy a kezesség elvállalása alapján a föadóssal szemben megbízás nélküli ügyvivőként tekintendő, a főadóstól követelheti, hogy ez mentesítse kezesi kötelezettsége alól, ha a hitelező kezest a követelés lejárta után teljesítés iránt megperli, vagy a készfizető kezest a teljesítésre felhívja, vagy ha a főadós hitelezővel szemben késedelembe esik. Már pedig ezen jogszabályból éppen ellenkezője következik annak, mint amit a m. kir. Kúria a konkrét döntésében kimondott, mert ezen jogszabályból az következik, hogy kezes rendszerint csak a kezességi határidő lejárta után kerül abba a helyzetbe, hogy főadóstól mentesítést követelhessen. Azonban a m. kir. Kúria ezen döntésénél nemcsak a fenti jogszabályokat hagyta figyelmen kívül, hanem figyelmen kívül hagyta azt is, hogy a kezesség rendszerint ingyenes ügylet, és ha ellenérték fejében történik a kezesség vállalása, nagy rizikóval járó ügylet, mert az a kezességi jutalom, amelyet ily esetekben fel szoktak számítani, egész jelentéktelen százaléka azon összegnek, melynek fizetését kezes főadós helyett és mellett vállalja, tehát a m. kir. Kúria nyilván megfeledkezett arról is, hogy a gyakorlati élet ily esetben a kötelezett fél legnagyobb fokú védelmét követeli meg. Ha ezekután még egyszer rámutatok arra, hogy az adott esetben kezes és főadós közötti jogviszonyt külön írásbeli megállapodás szabályozta, melyben, mint már fent ismertettem, kezes kikötötte magának a bármikori felmondás jogát, viszont főadós ez esetre kötelezte magát, hogy kezest kötelezettsége alól mentesíti, mindezekből következik, hogy a m. kir. Kúriának egy igen súlyos és elvi jelentőségű tévedésével állunk szemben, melyet fel kell tárni azért, nehogy ez a tévedés egy állandó bírói gyakorlat kialakulásának képezze alapját