Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 3. szám - A Kúria munkaügyi tanácsának 1928. évi gyakorlata

% KERESKEDELMI JOG 3. sz. következik, hogy ugyanazon időre a fizetés természetével bíró felmondási illetmény és nyugdíj együttesen az alkalmazottnak még akkor sem jár, ha a munkaadó a törvényes felmondási idő alatt az alkalmazott munkáját már nem is vette igénybe és ha a munkaadó helytelenül alkalmazottját az őt megillető törvényes felmondás mellőzésével rögtönösen helyezte nyugállományba, mert a munkaadó ezen eljárásának csak az lehet a következménye, hogy a munkaadó a teljes illetményt a felmondási időre esőleg ilyenkor is kiadni tartozik és a fizetésnél kisebb összegű nyugdíj adására vonatkozó kötelezettsége csak a felmondási idő leteltével kezdődik." (P. II. 3596/1927. 1928 szeptember 16.) Az 1926 : XVI. t.-c. 11. §-a előírja, hogy olyan esetben, amidőn a vállalatra nézve nem arányszám irányadó, az összes körülmények méltányos figyelembevételével állapítja meg a bíróság az átértékelési perben a nyugdíjat. A Kúria kimondotta, hogy: „Bár a más alkalmazottaknak adott fizetésjavítás még egyáltalában nem ad igényt a javításban nem részesült többi alkalmazottaknak ugyanilyen fizetésemelés követelésére, viszont az 1926 : XVI. t.-c. nyugdíjátértékelési perekben az összes körülmények méltányos figyelembevételét írván elő, ilyeneknek értékelhető az is, hogy a jogosult halálát követően a munkaadó összes többi alkalmazottainak fizetés javítást adott." (P. II. 4386/1927. 1928 október 11.) A Kúria munkaügyi tanácsát általánosságban nagy elismerés illeti meg a nyugdíjügyekben kifejtett magas nivójú és a méltányossági szempontokat szem előtt tartó gyakorlatáért. Sajnos, sok esetben nem volt meg a lehetősége arra, hogy a törvény rettenetes intézkedéseitől eltérő módon határozhasson. A szolgálati jogviszonyok egyéb területére vonatkozólag a következő határozatokat ismertetjük. Több ízben hangsúlyozta a tanács (1. különösen a P. II. 4955/1928. sz. ítéletet), hogy a jogok gyakorlásában a jóhiszeműségnek megfelelően kell eljárni, mert a törvény nem nyújt oltalmat a joggal való visszaélésnek. (A magánjogi törvénykönyv tervezete 2. §-ának majdnem szószerinti enunciálása.) A hiv. számú perben „áthelyezési joggal való visszaélést" állapított meg a Kúria. Régóta vajúdó kérdést igyekezett megoldani a Kúria, amikor a cukorrépaátvevőkre vonatkozólag kimondotta, hogy: ,,a cukorrépaátvevő, aki az évnek csak aránytalanul csekély részét betöltő időszakban alkalomszerűen volt feladata elvégzésével megbízva, kereskedősegédnek vagy tisztviselőnek az 1910/1920. M. E. sz. rendelet szempontjából még akkor sem tekinthető, ha remunerációban részesült. (P. II. 1215/1927. 1928 augusztus 28.) A kérdésnek ilyeténképen való megoldása a hatályban levő jogforrás (éppen az 1910/1920. M. E. sz. rend. 4. §-ára), valamint az elvi jelentőségű határozatok tárába felvett E. H. 319. sz. 1133/1915. sz. ítéletre való tekintettel aggályos.4 4 A kérdés bővebb kifejtését 1. a Kereskedelmi Jog 1927. évi szeptemberi számában: Dr. Berezel Aladár „Tallózások a munkaügyi bírói gyakorlat köréből". Kimondotta a tanács, hogy a főiskolai képesítés és nevezetesen a doktori oklevél egymagában az I. T. 92. §-ának meghatározott három havi felmondási időnél nagyobb felmondási igényt még nem állapít meg, „mert a bírói gyakorlat alapján kifejlődött hat havi és egy évi felmondási igénynek meghatározásánál a betöltött munkakör ellátásához szükséges, — főiskolai minősítésen alapuló, de ennek híjján, gyakorlat útján megszerzés esetén is figyelembe veendő magasabb rendű szaktudás és szakképzettség egyik fontos tényező ugyan, de a vállalatnak a kis- és középüzemek átlagos terjedelmét meghaladó méretei mellett az alkalmazottnak munkaköre, hatásköre feltétlenül és egyenlő mértékben szintén figyelembe veendő." (P. II. 2092/1928. 1928 május 30.) A P. II. 2235/1928. sz. ítélet kimondotta, hogy az 1910/1920. M. E. sz. rendelet alá tartozó alkalmazottaknál is hatályos a szóbeli felmondás, ha azt a másik fél kifejezetten elfogadta. (Bár ez a döntés korrigálja azt a gyakorlatot, amely szerint a szóbeli felmondás akkor is érvényes, ha a másik fél azt nem kifogásolja, szóval „hallgatólagosan tudomásul veszi", amely praxis ellentétben áll azzal a jogszabállyal, hogy a hallgatás beleegyezést ott szül, ahol azt a törvény kifejezetten kimondja (pl. Ker. Törv. 320. §-a) s azzal, hogy a joglemondásnak kifejezettnek kell lenni, a Kúria döntését sem tarthatjuk teljesen megnyugtatónak. Itt nemcsak a bizonyítási eljárás nehézségére gondolunk, (az írásbeliség ennél a kérdésnél a bizonyítás problémáját egyszer és mindenkorra megoldja) hanem főleg arra a jogelvre, hogy ott, ahol a valamely tételes jogforrás meghatározott alakot (pl. írásbeliséget) ír elő, (amint ezt teszi az 1910/ 1920. M. E. sz. rendelet a felmondásnál), a nem ilyen alakban létesülő jogügylet vagy jogcselekmény semmis. Aminthogy ezt a jogelvet mondja ki a magánjogi törvénykönyv tervezete is.5 A határozott időre szóló szolgálati szerződéseknél a Kúria a régi gyakorlat alapján áll. Fontos szabályt mondott azonban ki az alkalmazott kárcsökkentő kötelezettségének módja tekintetében. „Jogszabály, hogy amennyiben a szolgáltató az alkalmazottat a meghatározott szerződési idő letelte előtt jogos ok nélkül bocsátja el, a munkavállaló a szerződésnek még ki nem töltött idő tartamára kártérítésként követelheti kikötött összjárandóságát, mely elvnek jogi folyománya, hogy a munkavállaló a munkaadót ily módon érő kár elhárításáról vagy csökkentéséről gondoskodni tartozik és amennyiben e célból ily jövedelemre tesz szert, úgy ez a munkavállaló igényébe beszámítandó. De a munkavállaló kárcsökkentő, illetve elhárító kötelezettsége nem terjed ki arra, hogy korábbi munkakörétől teljesen eltérő, előtte ismeretlen vagy korábbi működésének színvonalául lényegesen alacsonyabb kínálkozó alkalmat is elfogadjon, hanem nyilván csak olyat, amely képességének, szakértelmének megfelel és amely megaláztatásával nem jár." (P. II. 3311/1928. október 3.) 5 L. szerző cikkét a Kereskedelmi Jog 1928 februári számában: „A szolgálati viszony felmondása élőszóval".