Kereskedelmi jog, 1928 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1928 / 5. szám - A tisztességtelen versenyről szóló törvény (Tvt.) a gyakorlatban [3. r.]

92 KERESKEDELMI JOG 5. S2. Ez a törvénycikk ugyanis a gazdasági és a pénzügyi viszonyokban beállott mélyreható változások folytán a hitelezőre az adós késedelméből származó nagyobbmérvü hátrány kiegyenlítése céljából a pénztartozás után a hitelezőnek nem törvényes késedelmi kamatot, hanoin a lökének bizonyos százalékában kifejezett kártérítési összeget biztosít. A törvény 2. §-a a pénztartozás késedelmes teljesítésé esetére kétféle kártérítési állapit meg: egy magasabb összegű kártérítést (első bekezdés) s egy mérsékeli összegű kártérítést (második bekezdés). Mindkél kártérítés százalékmagasságát a minisztérium rendelettel állapítja meg. (Az idevonatkozó intézkedéseket a törvény alapján kibocsátott 8759/1923. M. E.. a 807-1/192Í. M. E. és a 4490/1927. M E. szánni rendeletek tartalmazzák.) Az 1923:XXX1X. t.-c. 3. §-a szerint „ha a késedelembe eseti adós pénztartozását akár bírói ítélet, akár szerződés alapján a pénz ériékében beállott csökkenés, mértéke szerint átszámított (valorizált) összegben lenne köteles fizetni, ily ese ttjén mindenkor csak a 2. ij. második bekezdésében megállapított mérsékelt összegű kártérítés jár, sőt a bíróság a tartozási összeg átszámítása (valorizálása) kapcsán a késedelemnu l járó ezt a mérsékeltebb kártérítést is leszállíthatja a törvényes késedelmi kamat mértékéig.'' Mivel az 192:>>:XXXIX. törvénycikknek hatályát, amely annak í). §-a értelmében csak kél évre szólt, az. 1925:XXXVII. törvénycikk 1. §-a a törvényhozás további rendelkezéséig meghosszabbította, ujabb törvényes intézkedés pedig ebben az irányban nincs: ezért az 1923:XXXIX. törvénycikk 3. §-ában foglalt s fentebb idézett rendelkezés jelenleg is érvényben van. A m. kir. Kúria — ujabb törvénykezési gyakorlatában — az átértékelve megítélt pénztartozások után járó mérsékelt kártérítés esetében sűrűn leszállt a törvényes kamat mértékéig, mert a valorizáltan megítélt pénztartozások lejárata hovatovább az évek sorára nyúlik vissza, amely hoszszabb időre visszamenőleg a törvényes késedelmi kamatot meghaladó kártérilés megítélése — vétkes késedelem lenn nem forgása cselében — az adósra rendszerint méltánytalanul súlyos teherként nehezednék. Mindazonáltal mindaddig, amig az 1923. évi XXXIX. t.-c. 3. §-a érvényében fennáll, hatályban levőknek kell tekinteni a szóbanforgó törvényszakasznak azt a rendelkezését is hogyha a késedelmes adós pénztartozását akár birói ítélet, akár szerződés alapján átértékelt (valorizált) összegben köteles fizetni, ebben az esetben az 1923,XXXIX. t.-q. 3. §-a, illetve az 1925:XXXVII. törvénycikk értelmében a késedelem idejére az 1<)23:XXXIX. t.-c. 2. §-ának második bekezdésében meghatározott mérsékelt összegű kártérítés jár, amelyei azonban a bíróság, ha ezt az eset körülményei indokolják, a törvényes késedelmi kamat mértékéig le is szállíthat. A in. kir. Kuria jogegységi tanácsának 35. számú polgári döntvénye. 65. Az 1923:XXXIX. és az 1925:XXXVII. törvénycikkek nem érintik az 1877:VIII. törvénycikknek a kamatláb magasságát meghatározó rendelkezéseit. Ehhez képest a bíróság az 187 7:VIII. törvénycikk 9. §-a alá, vagy más törvény eltérő rendelkezése alá nem eső pénztartozások után a lejáratig terjedő időre a felek kikötése alapján évi 8%-nál magasabb kamatot nem állapithat meg. Nem lehet kétség aziránt, hogy az 1925. évi XXXVII. törvénycikkel hatályában meghosszabbított 1923:XXXIX. törvénycikk (az alábbiakban röviden: törvény) rendelkezései a törvény szószerinti szövege értelmében egyáltalában nem terjednek ki a pénztartozásnak a lejárat előtti szakára. Ennek az értelmezésnek a helyessége nemcsak a törvény címéből nyilvánvaló, amely cím szerint a törvény a hitelezői a «pénzlartozás késedelmes teljesítése esetében* megillető kártérítésről rendelkezik, hanem nyilvánvaló abból is, hogy a törvény szövege is mindenütt (pl. az 1.. 3., ö. §-okban) az adós késedelmét emeli ki, mint a törvény alkalmazásának előfeltételét és hogy a törvény szerinti kártérítés általában a késedelmi kamat helyébe lép. A bevezetésben említett elvi kérdés eldöntése szempontjából tehát csak az kíván tüzetesebb méltatást, hogy lehel-e a törvényi kiterjesztően aképpen értelmezni, hogy rendelkezései a lejárat előtti időre is vonatkoznak, amely esetben az 1877:VIII. törvénycikknek a kamatot korlátozó rendelkezéseit a törvény hatályának idejére hatályon kiviil helyezetteknek kellene tekinteni. A jogegységi tanács felfogása szeriül ilyen kiterjesztő értelmezésnek nem lehet helye. Igaz ugyan, hogy a törvény megalkotásának és hatálya meghosszabbításának egyike indoka az volt, hogy az akkori gazdasági viszonyok között túlnyomóan magasabb kamatot kötöttek ki és fizettek, mint amennyi a régebbi törvények szerint kiköthető vagy kikötés nélkül is (törvény alapján) követelhető volt és így nem állt meg többé az a törvényhozói alapgondolat, hogy a készpénz reális elhelyezése rendszerint nem történhetik magasabb nyereséget biztosító módon, mint amilyent régebbi törvényeink meghozatalánál szem előtt tartottak. Az is igaz, hogy az említett helyzet, nevezetesen a hitelezési kamatok magas volta, még ma is fennáll. Mindazonáltal ezeknek a körülményeknek az adott esetben nincs súlyuk, mert világosan felismerhető a törvényhozónak az a szándéka, hogy a kamatkikötést (a lejáratelőtti időre) korlátozó törvényes rendelkezéseket, tehát különösen az ezúttal tárgyalt 1877:VIII. törvénycikket hatályon kiviil helyezni nem kívánta. Erre mutat mindenekelőtt az, hogy a vonatkozó törvényjavaslat miniszteri indokolása világosan megmondja, hogy a törvényjavaslat rendelkezései: «kizárólag arra az cselre terjednek ki, amikor az adós kellő időben a pénztartozást nem leijesiti. vagyis késedelembe esik... A javaslatnak - változatlanul törvénnyé lett — 7. §-ához készült indokolás is ugy szól, hogy a «javaslat nem helyezi hatályon kiviil sem az uzsoratörvénynek, sem a kamatkikötést korlátozó többi törvénynek a rendelkezéseit, hanem csupán a késedelmi kamatra vonatkozó törvényes rendelkezések helyébe állit fel u j szabályokat .'...» stb. Kétségtelen ezekből, hogy a törvényhozónak az volt a szándéka, hogy a terhesebb rendelkezésekkel csak a késedelemben levő adóst sújtsa, de ne sújtsa azl az adóst, aki kellő időben teljesil.