Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 5. szám - Gazdasági lehetetlenülés

62 KERESKEDELMI JOG o. sz. menteni. Ebből látható, hogy a nagymérvű pénzértékcsökkenést egyik fél sem okozta, de egyik fél sem volt képes azt elhárítani. Ez az igazi vis májor mindkét felet sújtván, mindegyik fél tartozik áldozatot hozni; ezért az adóstól rendszerint nem kívánható meg az, hogy belértékileg éppen anynyit fizessen, mintha a katasztrófa be nem következett volna, de a hitelező sem kaphat belértékileg rendszerint annyit, mint a mennyi különben járna, mert ekkor a katasztrofális pénzértékcsökkenés következményeit egyedül ^az adós viselné, ami nyilván méltánytalan lenne. Ilyen katasztrofális helyzetben tehát minden honpolgár tartozik áldozatot hozni és nem lehet az áldozathozatalt csak az egyik féltől megkívánni. Ezért a hitelező is köteles követeléséből bizonyos levonást tűrni. Ennélfogva nem helyes az a gyakorlat, amely mindezeknek figyelmen kívül hagyásával minden közelebbi indokolás nélkül mintegy magától értetőleg teljes valorizálást ad; ez legyen a kivétel; aránylagos valorizálás pedig legyen a szabály. Itt vár a biróra egy nehéz, de szép feladat, amelynek célja az ellentétek kiegyenlítése. Ez csak ugy lehetséges, ha a biró minden egyes eset konkrét körülményeit (vagyoni állapotot, állást, foglalkozást, azt, vájjon mi lett volna a pénz sorsa, ha azt a hitetelező ki se adta volna, az adós késedelmét, esetleg vétkes magatartását, stb.) gondosan mérlegelve a méltányosság és osztó igazság elvei szerint megfelelő részletes indokolás mellett állapítja meg a valorizálás mértékét, ugy, hogy a valorizálás, tekintettel a megváltozott gazdasági és pénzügyi helyzetre, ne vezessen se gazdagodásra; se pedig károsításra, mert nemcsak az adós kötelezettségére, hanem a hitelező követelési jogára nézve is áll az a mindenütt érvényesülő jogszabály, hogy a hitelező csak annyit követelhet, a mennyi, tekintettel az eset körülményeire és az életfelfogására, a méltányosságnak megfelel. (Ezek az irányelvek találhatók az állandó németországi bírói gyakorlatban.) ^Gazdasági lehetetlenülés. Irta: Dr. Kimig Endre. E folyóirat 1924. évi december 1-i és április 1-i számában dr. Reitzer.Béla és dr. Löw Lóránt urak felvetették ama kérdést, hogy a gazdasági lehetetlenülés joggyakorlata a pénz értékének állandósulása dacára továbbra is fentartandó-e, avagy a gazdasági viszonyok konszolidációja folytán létjogosultsággal már nem bir. Dr. Reitzer ur a gazdasági lehetetlenülés ellen foglal állást, mig dr. Löw ur az ellenkező álláspontot képviseli. Az igazság itt is e két szélső felfogás között rejlik. Vagyis a gazdasági lehetetlenülés praxisa a jövőben is érvényben maradjon ugyan, azonban alkalmazási körét szűkebbre kell és lehet is szorítani. Ezt kimutatni jelen sorok célja. Mindenekelőtt megjegyezni kívánjuk, hogy a gazdasági lehetetlenülés nem a háború és nem az inflációs esztendők szülöttje, hanem régikeletü joggyakorlat. A Reichsgericht már két évtizeddel ezelőtt arra a konklúzióra jutott, «dass die Leistung aus der Gattung nicht bloss dann unmöglich ist, wenn die ganze Gattung untergegangen ist, sondern auch dann, wenn die Beschaffung von Gegenstánden der fraglichen Gattung eine so schwierige geworden ist, dass sie billigerweise niemandem zugemutet werden kann.» (Entscheidungen LVII. k. 117 L) Kétségtelen, hogy az ilyen esetek száma a régi időkben igen csekély volt; nézetünk szerint azonban az utolsó évek folyamán sem következtek be sürün rendkívüli értékeltolódások. Az nem képezi vita tárgyát, hogy az u. n. drágasági hullám nagy részben nem az áruk árának emelkedését, hanem a pénz értékének csökkenését jelentette, minek folytán itt gazdasági lehetetlenülés nem is forgott fenn. Gazdasági lehetetlenülésnek ugyanis csak azon esetek minősíthetők, midőn az áruk valóságos ára mutat fel a normális kereteket meghaladó rendkívüli emelkedést; mert ha a pénz, mint értékmérő csökken, ugy felértékelésnek van helye; ez semmiképpen sem involválja azt, hogy a szerződés gazdasági lehetetlenülés folytán felbontassék. Ezek után áttérhetünk annak vizsgálatára, hogy a gazdasági lehetetlenülés joggyakorlata továbbra is fentartandó-e. Oppenheimer Ferenc, az elméleti nemzetgazdaságtannak egyik legkiválóbb képviselője kifejtette, hogy az ember mint homo öconomicus, ezen minőségéből kifolyólag szükségszerüleg csakis olyan ügyleteket köthet, melyeknél meggyőződése szerint az általa elnyerendő javak reá nézve legalább is oly nagy értéket képviselnek, mint azok, melyeket ezekért cserébe ad. Ha tehát feltűnő aránytalanság mutatkozik a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között, ugy ez csakis annak folyománya lehet, hogy a) az egyik fél megtévesztetett, tapasztalatlan vagy könnyelmű volt és ezért tartotta az ellenszolgáltatást a szolgáltatással- egyenértékűnek, avagy fizikai vagy psychikai kényszer alatt cselekedett; b) az ellenszolgáltatás tárgya valamely speciális körülménynél fogva reá nézve ennek valóságos értékét jelentékenyen felülmúló u. n. szubjektív értékkel birt (pl. emléktárgy). Az a) pont eseteiben a jog nem ismeri el érvényesnek az ügyletet, a b) esetben pedig, tekintettel arra, hogy az értékelésnél az uralkodó nemzetgazdaságiam elmélet szerint mindig a szubjektív érték a mérvadó, károsodás nem forog fenn. A felén tuli sérelem tehát valójában felesleges és igy mi is csak helyeselhetjük azt, hogy hazai jogunk ezt elejtette. Félreértések elkerülése céljából megjegyzendő, hogy a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenértékűsége minden körülmények között, tehát ingyenes juttatás esetében is szükségszerüleg fennáll; csakhogy itt az ajándékozó nem materiális, hanem immateriális értékeket nyer cserébe, (pl. társadalmi megbecsülés, jótékonyság folytán érzett belső megnyugvása, stb.) Foglalkoznunk kell ezekután azzal a. kér-