Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 4. szám - Kereskedelmi joggyakorlatunk 1924-ben

50 KERESKEDELMI JOG 4.' sz*. fizetésként vette volna át (P. VII. 1712/1924. K. J. 1924. 12. sz.) A váltójogban a Kúria még messzebb megy az árfolyamátszámitás szigorú alkalmazásában, de csak — látszólag. Egyrészt kimondja ugyan, hogy: a V. T. 37. 50. és 51. §-ának egybevetéséből az folyik, hogy a visszkereseti adós, amennyiben az idegen pénznemben való fizetés effektive kikötve nincs, a saját lakóhelyén forgalomban levő pénznemben is teljesithet fizetést (ezzel tehát áttöri a váltójogi egyetemlegesség elvét!); viszont azonban éppen a váltójogi egyetemlegességi elvből azt a következtetést vonja le, hogy ha az elfogadó külföldön, tehát idegen valutában tartozott volna fizetni, akkor a visszkereseti adósok is ugyanannyit tartoznak fizetni, ami pedig csak ugy lehetséges, hogy az átszámításnál a tényleges fizetés napján fennálló tőzsdei árfolyam az irányadó. (P. VII. 6053/1923. K. J. 1924. 8—9. sz.) (L. erről: dr. Alföldi Ede és dr. Sichermann Frigyes cikkeit a K. J. 1923. december, illetve 1924 februári számaiban.) A váltó tartalma csak magából a váltóból lévén elbirálható, az effektiv kikötés váltón kivül tanúval stb. nem bizonyítható (P. VII. 6603/1924. K. J. 1924. 5. sz.); s a váltón kitett összeg mellé a «valósággal» kifejezést rávezetni csak a kibocsátónak van joga (P. VII. 316/1924. K. J. 1924. 11. sz.) Valutajogi ismertetésünket azzal fejezzük be, amivel kezdtük. A birói joggyakorlat ott, ahol valutajogi akadálya van annak, hogy a hitelező teljes követelését megkapja, ma már — a valorizációval segithet. Kimondta ugyanis a Kúria, hogy: a cseh korona marasztalására irányuló kérelemben mint nagyobban bentfoglaltnak jelentkezik a valorizált magyar koronához való kisebb terjedelmű igény. (P. IV. 5518/1923. K. J. 1924. 10. sz. Ugyanigy: P. IV. 5518/1923. ugyanott.) Az 1924. év birói gyakorlatának legnehezebb problémája kétségkivül a valorizáció volt. Bíróságaink hiába várták a törvényhozás intézkedését, a beigért valorizációs törvényeket; ezek csak Ígéretek voltak, amelyeket könynyebb volt megtenni a hamar utána megbukott igazságügy miniszternek, Nagy Emilnek, mint betartani — utódának. Ma tehát kizárólag bíróságaink vállain nyugszik e nehéz kérdés esetenkinti elbírálása, ami annyit jelent, hogy bíróságaink esetenkint vizsgálják meg, hogy van-e helye a fenforgó s adott körülmények között, tehát figyelemmel a szeződésben kitűzött célra, a méltányosságra, a felek viszonyaira, a megváltozott gazdasági viszonyokra stb. — valorizációnak és mily mértékben? ezzel talán könnyebben közelitjük meg egyes esetekben az anyagi igazságot, mint egy szigorúan körülhatárolt törvény vagy rendelet alkalmazása által, viszont azonban ez a jogbizonytalanság hátrányait is jelenti. — Vigasztalásunkra szolgáljon az a körülmény, hogy ez a nagy probléma más államokban sincs megoldva, vagy ahol igen, ott meg nem — közmegelégedésre. Mi a valorizáció alapja? abban már megállapodott a tudomány és gyakorlat, hogy a pénz nagy értékleromlása a valorizáció alapja. (A valorizáció — Szladits szerint — nem más, mint a bíró viaskodása a valutajog igazságtalanságával szemben.) — Érdekes azonban, hogy e megállapítás további konzekvenciáját nem merik levonni. Mi következnék ugyanis ebből? Abszolút konzekvenciája ennek az volna, hogy adós annyival többet tartozna fizetni a leromlott pénzben, mint amenynyivel a pénz romlott. Ez volna az Aequivalenzprincip. Hogy azonban ez igy teljes rigorozitásában hova vezetne, midőn köztudomás szerint, de már a Kúria fent idézett megállapítása szerint is, senkinek sem sikerült vagyonát, jövedelmét 100 százalék erejéig valorizálni, azt könnyű elképzelni. Amit eddig a gyakorlat az adós védelmében a gazdasági lehetetlenülés, lejárati napon való átszámítás stb. terén produkált, az mind eltörpülne a hitelezővédelem ily abszolút elve mellett. Dr. Július Roller, az osztrák legfelsőbb biróság kiváló elnöke, nemrég megjelent tanulmányában (Geldentwertung, Rechtsprechung und Gesetzgebung. Wien, 1924. Krystallverlag G. m. b. H.) foglalkozik a valorizáció problémájával és ő, aki talán érzésben közel áll az Aequivalenz teóriához, amennyiben kijelenti, hogy «die Geldentwertung kein Schade im Sinne des A. B. G. B., sondern ein Bestandteil der primáren Leistungspflicht, der Erfüllung sei», s aki állást foglal a pénzromlásnak a késedelmi kárral való összetévesztése ellen, mindenesetre tovább megy, mint az eddigi gyakorlat és tekintve Roller nagy jelentőségét, esetleg oly irányban fogja befolyásolni az osztrák joggyakorlatot, hogy az az adósra katasztrófát jelenthet, mely szintén nem mindig tudta a kapott értéket valorizálni. És ezért Wahle, a valorizáció kérdésének alapos ismerője, a szerző iránti mély tisztelete mellett is, kifejti aggályait szerző felfogása ellen. (Rechtsprechung, 1925. Febr. 1. S. 36). Ami joggyakorlatunk hajója még ide-oda ingadozik. Elismeri, hogy a valorizációt kényszerű szükséggel előirja a korona nagymértékű leromlása, azonban inkább affelé a felfogás felé hajlik, hogy a valorizáció: (1. a mai számunkban közölt P. VII. 4492/1924. sz. a. Ítéletet.) kártérítés a pénz nagyfokú leromlásáért. (Ugyanezt állapítja meg: dr. Blau György most megjelent kis tanulmányában: Valorizáció 1924 évi joggyakorlatunkban, 27. old.) — Legpregnánsabban fejezi ki a Kúria álláspontját a valorizáció oka és jogossága tekintetében a mult számunkban közölt P. VII,