Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 4. szám - Kereskedelmi joggyakorlatunk 1924-ben

48 KERESKEDELMI JOG 4. s2> fogva szinte a lehetetlenséggel határos annak mindenkit egyaránt megnyugtató egységes megoldása. Már egy évvel ezelőtt jelentettük, hogy I küszöbön állnak a valorizációs törvényjavas- 1 latok s ma csak annyit konstatálhatunk, hogy e javaslatok életreválásától ma messzebb tar- j tunk, mint egy évvel azelőtt. (Akárcsak az arany mérleg-rendelettel, mely szintén egy lépést tesz előre és kettőt hátra!). Ez a következménye annak, ha az igazságügyminisztérium csak arra való, hogy a pénzügyminiszter rendelkezésére paragrafusokat tervezzen, fogalmazzon, melynek érdemleges elfogadása fölött a pénzügyminiszter dönt. Az igazságügyminisztérium kodifikációs osztálya ezzel egyszerű fogalmazási karrá sülyed, melyet ideoda ráncigálnak. Szomorúan állapitjuk meg e tényt, de el nem hallgathatjuk. Amily mértékben hátráltatva van a kodifikáció munkájában, ugyanoly hatványban emelkedik a bíróságok nagy szerepe e kérdések megoldásában. Ma már e kérdésekben mindenki tekintete a Ku^-ia felé irányul. Guria locuta! És ugy látjuk, hogy a Kúria megértette az idők parancsoló jelét. Töry Gusztáv, a Kúria elnöke, ezévi elnöki megnyitójában már jelezte, hogy a valorizáció kérdésében a Kúriára fog hárulni a probléma helyes megoldása s a II. tanács már ez év elején ki is mondta elvi jelentőségű Ítéletében (P. II. 4958/1924), hogy a nyugdíj valorizáció kérdése elől a bíróság tovább ki nem térhet. Miként azonban már rámutattunk (K. J. 2. sz. Szemle), a Kúriának esetleg teljes ülési határozatban kellend a sok homályos kérdés ellentétes megoldását egységes platformra hozni. Ezek után áttérünk a joggyakorlat rendszeres ismertetésére, előre is jelezvén, hogy a fősúlyt a valorizáció kérdésére fogjuk helyezni. A láncolatos kereskedés körében gyakori kérdés az, hogy ki tekinthető fogyasztónak? E tekintetben a Kúria gyakorlata elég liberálisnak mondható, amennyiben oly esetekben is fogyasztói minőséget (s ezzel az ügylet jogos voltát) állapit meg, melyekben azelőtt talán más álláspontra helyezkedett volna, így: kimondta, hogy épitési vállalkozó az ő üzleti körét meg nem haladó mennyiségű épületfára nézve fogyasztó tekintete alá esik (P. VII. 8034/1922. K. J. 1924. 1. sz.); ugyanúgy, aki az árut ipari feldolgozás végett szerzi be (P. IV. 412/913. K. J. 1924. 3. sz.) Az iparigazolvány hiányát azonban szigorúan veszi s lánckereskedést állapit meg oly esetben is, ha oly cikk behozataláról van szó, mely itt teljesen hiányzott (autogummi) s igy az import közérdeket szolgált (P. II. 304/1923. K. J. 1924. 5. sz.). A fióktelep jelentőségére nézve fontos a két egyforma Ítélet, melyek szerint: valamely | cégnek fióktelepe a cégtől független, önálló jogalanyisággal nem bir s igy a fióktelep által ! — esetleg, közvetlenül — kötött ügyleteknél is 1 szerződő (s igy peres félnek is) nem a fióktelep, hanem a cég tekintendő és nevezendő 1 meg (P. VII. 8095/1922. K. J. 1924. 1. sz., P. VII. 3726/1923. K. J. 1924. 3. sz.) Azon számos kérdés közül, mely a főnök és alkalmazott közti jogviszonyban fölmerült s mely a munkaügyi biróságokat foglalkoztatja, csak két kérdést ragadunk ki. Van-e az alkalmazottnak igénye ahhoz, hogy a munkaadó az ő fizetését a drágulás (vagy mondjuk: a" pénzromlás) arányában emelje? s ha nem, mit tehet ily esetben az alkalmazott? A Kúria II. tanácsa, hova e kérdések legfelsőbb fokon tartoznak, a kérdést nemlegesen döntötte el, kimondván, hogy: nincs oly jogszabály, mely a munkaadót arra kötelezné, hogy a drágulással és pénzromlással arányban alkalmazottjának illetményeit fokozatosan emelje, vagy, hogy alkalmazottjának illetményeit, melyek külön szerződéssel szabályoztattak és emeltettek, a szolgálati szabályzat alapján javadalmazott többi tisztviselő fizetésének százalékos arányában emelje. — Az alkalmazottnak viszont abban az esetben, ha arra a megélhetés lehetetlensége miatt kényszerül, a szolgálati szerződés felbontására van joga anélkül, hogy nyugdiját vagy a befizetett nyugdíjjárulékot elvesztené, noha a nyugdíj szabályzat önkéntes kilépés esetére ezt netalán kimondja. (P. II. 504/1924. K. J. 1924. 10. sz.) A másik fontos kérdés a nyugdijvalorizáció. A II. tanács ez év elejéig a nyugdijkérdésben nem foglalt állást. Várt, hogy mit fog szólni ehhez a törvényhozás. Minthogy azonban a nyugdíj valorizációs javaslat folyton késett, az esetek száma meg folyton szaporodott s a felek már türelmetlenül kopogtak a Kúria ajtaján, az 1925. január 8-án hozott P. II. 4958/1924 sz. a. Ítélet (K. J. 1925. 2. sz.) kimondta, hogy: az előkészítés stádiumában levő s a közeljövőben megvalósulásra kevés kilátással biró nyugdíj-javaslat nem lehet akadálya annak, hogy a bíróság döntsön e kérdésben. — A valorizáció mértékét tekintve a Kulia egyrészt abból indult ki, hogy a nyugdijösszeg a felperes megélhetéséhez való hozzájárulásra is alkalmas legyen és alperesre nézve se legyen elviselhetetlen; másrészt pedig figyelembe vette azt, hogy senkinek sem sikerült vagyonát és jövedelmét 100 százalék erejéig valorizálni. Részvényjogi gyakorlatunkkal mult számunkban dr. Fenyves Béla kollegánk külön cikkben foglalkozott s igy elég, ha erre itt csak rámutatunk. A valutajogi kérdések kezdenek érdekességükből veszíteni. Egyrészt a gyakorlat ki-