Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 2. szám - A valorizációs gyakorlat túlhajtásai

26 KERESKEDELMI JOG 2. sz. a vasút kártérítési felelőssége mérvére nem vonatkozik, mert az 1923:XXXIX. tc, a berni nemzetközi egyezmény 34., 47. és 50. cikkeit, valamint a belföldi üzletszabályzat 88. és 95. §-ait nem kívánta és nem is változtatta meg. A törvényhozó távolról sem akarta a kártérítés mértékét, csak a B. N. E. 4-2. cikkében foglalt kamatfizetést óhajtotta korlátozni. Felmerülhet az a kérdés is, hogy vájjon i' Bernben 1890. évi október hó 14-én az öszszes államok képviselői által aláirt nyilatkozatban foglaltak alapján joga volt-e egyoldalúan a magyar törvényhozásnak ezt megtenni? Erre a nemleges választ az a tény adja meg, hogy a törvényjavaslatot készítő igazságügyi és kereskedelmi minisztériumok a berni egyezménnyel kapcsolatos rendelkezéseket a javaslatba éppen ez okból nem vették fel s a téves intézkedés csak a nemzetgyűlésen többségi szavazás alapján került a törvénybe. Mindezekből megállapítható, hogy vasúti fuvarozási kérdéseket az 1923:XXXIX. te. alapján eldönteni tévedés s az 1923:XXXIX. tc. a berni nemzetközi egyezmény rendelkezéseit nem módosíthatta, a vasút felelősségét nem csökkenthétté. A károsultaknak meg kell kapni kárukat, meg kell kapni az «értéket». de nem az árfolyamot. Arra a kérdésemre, hogy a vasút a külföldi károkat valutában tartozik-e honorálni, a válaszom csak az, hogy a B. N. E. rendelkezései szerint «a frankértékben kifejezett öszszegek azon szerződő államokban, melyekben a frankrendszer fenn nem áll, az illető összeg pénzértékében kifejezett összegekkel helyettesitendők». Vagyis a Máv. magyar koronában is fizethet, de természetesen olyan mérvben, hogy a károsult a feladás helyén és idején volt «értéket» megkapja s ne annak csak 1/1000 vagy 1/100 részét. A valorizációs gyakorlat túlhajtásai. Irta: Dr. Rott Pál budapesti ügyvéd. Nem a valorizációs gyakorlat kimélyitésével és továbbfejlesztésének kérdésével kívánok foglalkozni, hanem e gyakorlat oly túlzásaira óhajtok rámutatni, melyek hatásaiban túllépték a valorizációs gondolat teoretikus kereteit, s melyek a birói döntéseknek hasonló torzóit teremtették meg, mint e gyakorlat kialakulása előtt: a valorizáció teljes mellőzése. A késedelmes adós kártérítési kötelezettsége az a jogszabály, melynek alkalmazásával bíróságaink a valorizációs gyakorlatot megteremtették. Ilyképen logikusan csak az következhet ebből, hogy a tényleg okozott kár lehet az a végső határ, ameddig a valorizáció mértéke terjedhet. Azaz a kártérítési elv alapján az adós nem lenne kötelezhető nagyobb összeg fizetésére valorizáció cimén sem, mint amekkora kárt késedelmével a hitelezőnek tényleg okozott. Mindaddig, míg a valorizá| ciós gyakorlat e felfogás alapján a valorizáció mértékét korlátok közé nem szorítja, csak a mult szempontjából jelent haladást, de semmikép sem felel meg a mindennapi élet követelményeinek és nem alkalmas az ellentétes érdekek igazságos kiegyenlítésére. Ha megfigyeljük bíróságaink gyakorlatát, ugy megállapíthatjuk, hogy a valorizáció térfoglalása óta van egy kíméletlen zürichi mérték, a kártérítés összegszerűségének van egy általánosan elfogadott, kényelmesen alkalmazható kiszámítási bázisa, mely könyörtelenül lecsap az adósra és most már a hitelezőt részesiti inflációs haszonban. Figyelmen kivül hagyhatnók azt, hogy a svájci frank, — mely birói gyakorlatunkban, mint hivatalos értékmérő immár elfogadtatott, — nem abszolút stabil értékmérő. A svájci frank maga is értékhullámzásoknak van kitéve. E körülménytől azonban eltekinthetünk, mert kétségtelen, hogy e kisebb eltolódások nagy jelentőséggel nem birnak és hatásukban veszedelmek nem rejlenek. Sokkal nagyobb jelentősége van azonban annak, hogy a múltban igen gyakran pénzügyi politikai szempontok befolyásolták a magyar koronának zürichi áralakulását. Hosszú ideig uralkodó törekvése volt pénzügyi politikánknak az, hogy pénzünk zürichi árfolyama mesterségesen emeltessék, vagy egy bizonyos nivón megszilárdittassék. Ez időszakokban pénzünk tényleges értéke divergált a zürichi árfolyamtól és ez a diszparitás sokszor igen jelentékeny volt. Hivatkozom a Devizaközpont utolsó évében jelentkező igen nagy eltérésekre. Köztudomású, hogy 1923 szeptemberétől 1924 januárjáig a magyar korona árfolyama Zürichben csaknem változatlanul 0.03 volt, mig ugyanez időkben pénzünk vásárló ereje, wieni, berlini, prágai paritása a zürichi jegyzés értékének kevesebb, mint felére sülyedt. Csaknem egy félesztendőn át kétféle koronánk volt: volt pénzünknek egy valóságos és volt egy hivatalos, zürichi árfolyama. A kettő közötti eltérés egyre fokozódott. Igen természetesen a gazdasági életben a magyar korona valódi értéke képezte a számítási alapot és az árak kialakulását a magyar koronának tényleges értéke, nem a hivatalos árfolyama szabályozta. Ezekben az időkben keletkezett kötelmek teljes valorizációja zürichi paritás szerint oly igazságtalanságokat teremt, melyet figyelmen kivül hagyni nem lehet. Az eladó az adásvételi ügyletek létrejötténél a vételárat nem a zürichi fiktív koronaérték szerint kalkulálta és állapította meg, hanem a jóval alacsonyabb wieni paritás szerint, ennek dacára az adós késedelembe esvén, a bíróság a zürichi paritás szerinti valorizációt itél meg. Ilyképen a hitelező kétszeres, esetleg ennél is nagyobb valorizált ellenértékhez jut, az adós pedig jelentékenyen nagyobb összeg fizetésére köteleztetik, mint amily forgalmi értékkel a kapott áru az Ítélethozatalkor bír. Kétségtelen, hogy ezekben az esetekben a hitelező nagyobb előnyben részesül, mint az őt ért tényleges kár. Ha vizsgáljuk, hogy ez a többlet miből származik, ugy megállapíthatjuk, hogy ez tulajdonképen inflációs haszon, mely azonban most már a hitelező javára ítéltetik meg. A valorizációs gyakorlat igen fontos eredménye volt, hogy megszüntette azt a jó erkölcsbe ütköző helyzetet, mely a késedelmes adóst inflációs haszonhoz juttatta, kíméletlen keresztülvitele azon-