Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 2. szám - Valorizáció a Máv.-val szemben

24 KERESKEDELMI JOG 2. sz. mennyivel szállítsa le az 5%-on felüli kárkamatot felértékelés esetében. Vagyis egymagában a felértékelést nem gondolja elegendő oknak arra, hogy 5%-ig lemenjen. Már most igaz, hogy pl. szerződési arany-, valuta-, buza-kirovó mellett, ha a kamat ugyanabban határoztatik meg, csakis 5% jár (4. §., főleg 2. bek..), és ebből analógia volna vonható a Kúria álláspontja mellett olyként, hogy a teljesen valorizált koronatartozás épp oly stabil, mintha szerződésileg teszem svájci frankban lenne kiróva (sokszor kimondottan is abban valorizál az Ítélet): tehát nincs ok, több kamatot adni itt, mint ott. Ámde ellenanalógia vonható megint abból, hogy stabilizálása óta a magyar korona semmivel sem kevésbé értékálló, mint a dollár vagy svájci frank (sőt emelkedett is azokkal szemben), és mégis megítélendő mellette még ujabban is az évi 18, illetve legalább 14 V2V0. Az 1923:XXXIX. tc. igy mindkét felfogásra nyújt távolabbi támaszt, közelebbről pedig, épp az idevágó főhelyen, a 3. §-ban, inkább ellentétes a Kúria gyakorlatával. Melyik oldalon van tehát a belső, gazdasági jogosultság? Az igaz, hogy teljesen valorizált tőke mellett a hitelezőt nem éri tőkeveszteség. Ámde a hitelezőnek kamat is jár, és az 1923:XXXIX. tc. ugyan elsősorban a tőkeveszteséget akarta orvosolni, mert hiszen annakidején ez volt a súlyosabb veszély, de emellett orvosolni akarta a kamatveszteséget is. Sehol nem mondja, hogy utóbbira nem gondolna; nyilván egybeolvasztotta a «kártéritési járulék»-ba mindkét kárnak a térítését; az 1. § kimondottan «a késedelmi kamat helyett» vezeti be az uj intézményt. Tehát belső jogosultsága van annak, hogy a tőkét ért baj orvoslása után a kamatveszteség kellő pótlására is felhasználtassék a kárkamat eszköze; belsőleg az iménti éllen-dj:gumentum a jogosultabb.' Hiszen nemcsak a pénzpiac áll magasan az évi 5% felett, hanem maga a magyar állam is jóval több kamatot fizet a rekonstrukciós dollárkölcsön után is: nyilvánvaló, hogy a hitelezőt méltánytalan kár éri, ha tőkéjének valorizálása mellett csakis 5%-ot kap. És még ha csakis a teljes valorizálás esetén alkalmaznák ezt a felfogást! Ámde az egyre gyakoribb részvalorizálásoknál, mikor a hitelező eo ipso elvesztette már tőkéjének jelentős, sokszor túlnyomóan nagyobb részét, szintén megjelenik ez a döntési mód s tovább fokozza a veszteséget. Például a VI. polg. tanács konkrét esetben csak 60%-os valorizációt rendelt (nem is a hitelező késedelme miatt, hanem azért, mert a hitelezőnél is elértéktelenedhetett volna a pénz, ha kellő időben megkapja,) és emellett «kamatot . . . csak 5%-ot itélt meg, mert a követelést valorizálta» (461/1924. sz., Ügyvédek Lapja 1924. 12. sz. 6. lap). Vagy pl. a VII. polg. tanács egy 1918 decemberében kifizetett vételárat csak 1920 szeptember 30-i zürichi jegyzés alapján rendel restituálni (mert akkor nyilt meg az előbbi állapot visszaállításának igénye), tehát csak egy tizenötöd belértékben (!), és az igy «valorizált» összeg után csak 5% kamatot kötelez (2427/1924. sz., Ügyv. Lapjának hiteljogi esetgyüjteménye, 1924. 51. sorsz.). Kívánatos, hogy a judikatura ujabb megfontolás tárgyává tegye ezt a kérdést. Ha az évi 14V2%-Qt sokalná, módja van belátása szerint megfelelő közbenső kulcsot alkalmazni. De az évi 5% jelenleg még szintén túlzott adósvédelem. A pénzhitelezőknek sok éven át folyt tönkretétele után éppen erősebb hitelezővédelmet vár a jogtól a gazdasági élet. További indok erre az, hogy a hiteléletet újra fel kell támasztani, már pedig csak akkor fejlődhetik általánossá a hitelezési kedv, ha energikusan megtanitják az adósokat fizetni. Y Valorizáció a Máv.-val szemben. ' > Irta: Dr. Gál Á. Andor ügyvéd. A Kereskedelmi Jog m. évi decemberi, valamint f. évi januári számaiban, nemkülönben a magyar jogilapok hasábjain a kérdés különböző oldaláról olvastunk fejtegetéseket. A vasutak elleni követelés valorizációjával foglalkozók azonban egyöntetűen az 1923: XXXIX. tc.-ből indulnak ki s az összes értekezéseknek, véleményem szerint, éppen ez volt a téves kiindulási pontjuk, ez a hibája a hasonló kérelmet elutasitó birói döntéseknek is, holott a valorizációs kérelmek helyes alapja az, — ha a kérelmeket egyáltalában ilyeneknek lehetne nevezni, — hogy a biróságok a berni nemzetközi fuvarozási egyezmény, illetve a belföldi vasúti üzletszabályzat alapján döntsék el az eléjük kerülő ügyeket. A vasutak felelősségét az egységes fuvarozási jog, a berni nemzetközi árufuvarozási egyezmény szabályozza. A B. N. E. 34. cikke szerint a vasút kár esetén meg tartozik fizetni azt az értéket, mellyel a feladott, de elveszett, vagy megsérült áru, a feladás helyén és idején birt. A vasúti fuvarozás tartama alatt keletkezett károkért a fuvarozásban részes öszszes vasutak az egyezmény 27. cikke értelmében egyetemlegesen felelősek, mi alatt az értendő, hogy a kárért akár a feladó, akár a leadó, akár pedig az a vasút is felelősségre vonható, amelynek vonalán a kár keletkezett. Éppen emez egyetemleges felelősség folytán keletkezett a B. N. E. 50. cikke, mely szerint a felelősségre vont vasút elleni perben hozott | jogerős Ítélet irányadó a fuvarozásban részes j összes vasutakkal szemben, azaz, hogy a fuI varozási szerződésben részes, de nem perelt va-