Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 11. szám - Glosszák a valorizációs javaslat érdeméhez

158 KERESKEDELMI JOG 11. sz. kanták jelentkeznek stb. Hitelező és adós csak papíron egyenrangúak, ténylegesen a „publikum" a hitelező s a gazdasági nagyhatalmak az adósok, ugy hogy valójában páncélos lovag és meztelen vivó között kell a törvényhozásnak igazat tennie. Nehéz, de nemes feladat. Általánosabb jelentőségüknél fogva kiemelendők azok a sorozatos részlet-intézkedések, amelyek a hitelezők helyzetét a már meglevő mai joggal szemben is rontják egyegy szűkebb jogcim területén. Ilyen fájó viszszafejlesztés a többé-kevésbé kialakult birói gyakorlattal szemben a valorizáció kizárása a vasutak fuvarozási felelőssége (7. §.), az állam és törvényhatóság közönséges (nem államkölcsön- stb. jellegű) tartozásai (4. §. 1. bek.), az állami stb. üzemek óvadék- stb. visszaadási kötelezettsége (6. §. 2. bek.) tekintetében. Legrosszabb esetre is legalább ezeknek a törlését reméljük a javaslatból. Burkolt visszafejlesztést jelenthet esetleg a baleseti járadékok átértékelésének rendeleti útra utalása (16. §.), mivel az a priori „megfelelően kisebb összeget" adni szándékozó rendelet (ind. 33. lap 2. bek.) könnyen messze mögötte találhat maradni annak, amennyit a bíróságok adnának. Mindamellett helyes a rendeleti szabályozás gondolata egység, gyorsaság és likviditás szempontjából (ind. 22. lap lent — 23. lap fent és 32. lap lent — 33 lap fent), csak az volna kívánatos, hogy a-törvény maga körvonalozza, illetve minimálja a szabályozás öszegszerüségét, pl. olyanféle elvvel, hogy a felemelt összeg nem állhat kisebb arányban az alapul szolgáló, elesett keresethez, mint állana az ahhoz mint alapilletményhez arányított teljes nyugdíj a Máv. alkalmazottainál. Erős visszafejlesztésre vezetnének a magánalkalmazotti nyugdíjra, és pedig annak arányszámos esetére vonatkozó szabályok. Ez annál jelentősebb, mert az arányszám alá épp a régi részvénytársaságok és szövetkezetek esnek: tehát jóformán az összes nagyvállalatok is. Méltánytalan már maga a materiális alapelv (ex 19. §.), hogy t. i. a nyugdíj csak oly arányban legyen átértékelhető, amilyenben a vállalat háboruelőtti vagyonát konzerválta. Mert a kötelezett vagyoni helyzete csak egu momentum a méltányos felértékelésnél (10. §!, cf. 23. §.), de nem az egyetlen és nem a maximális határ. A vagyonállag mellett a jövedelem is számbaveendő. A nyugdijasok nagvobb része idősebb ember, aki magán másként már nem segíthet, ugy hogy a vállalati jövedelemnek nagvobb részét méltányos ideforditani, annál inkább, mert idáig a nyugdijasok többet szenvedtek egyéb kategóriáknál. Továbbá a régi nyugdíjasok általi terhelés a dolog természete szerint csak átmeneti, állandóan csökken, néhány év alatt jelentéktelenné olvad: ugy hogy emiatt is többre képes a munkaadó, aki kvázi anticipálhatja a távolabbi, felszabadulandó évek jövedelmét. — Figyelembe kell venni, hogy a létminimumhoz közelálló kisebb nyugdijak nem bírnak el nagyobb csökkentést: aminthogy maga az állam is kevésbbé csökkentette alkalmazottainál a háboruutáni súlyos években a kisebb, mint a nagyobb kategóriák fizetéseit. Ezért (szemben az ind. 38. lap 6. bek.-ével) helytelen a lineáris átértékelés, a mindenkinél egyenlő arány. — De a leghelytelenebb a technikai megfogás: a megnyitómérlegek irányadóul elfogadása. Még ha közzétették volna a vállalatok megnyitómérlegeiket, mielőtt az összeállításnál sejthették, hogy azoknak minél alacsonyabban tartása épp a nyugdijak, s esetleg más terhek tekintetében érdekükben áll! De tudvalevőleg a vállalatok bevárták ezt a javaslatot, s így igazából nem a javaslat baziroz a megnyitómérlegekre, hanem ezek a javaslatra. Teljes kereskedői tisztesség feltételezése dacára is naivitás lenne előre nem látni, hogy ilyen jelentős érdekek fennforgása és az értékelés rendkivüli latitüdje mellett (rentabilitási elv! ind. 43. lap 2. bekezdés) a megnyitómérlegek csak igen kis vagyonállagokat fognak kimutatni. Semmi ok épp ezen a ponton megfeledkezni a jogászi bölcseségről, hogy scriptura propria pro scribente nihil probat. Praktice: a birói gyakorlat (aranyban) 30—40%-os nyugdijakat ad, a javaslat előreláthatólag 5—10%-osakat hoznak. — Helytelen az is, hogy a vállalat, contra factum proprium, még a saját mérlegeiből előállott aránvszámnak is kérheti a csökkentését (21. §.). Helytelen, hogy a jogerősen megitélt magasabb nvugdij eo ipso leszálljon az arányszámszerüre (26.. §. 3. bek.), viszont az alacsonyabban megitélt nyugdíjnak automatikus felemelése ne legyen kétségbevonhatatlanul elrendelve. — Végeredménvben: maga a perenkivüli szabályozás gondolata helyes, de az arányszám-rendszer téves. Ahelyett (hasonlóan a baleseti járadékhoz) még inkább rendeleti szabályozás volna kívánatos, esetleg olvként, hogy az alapilletményeknek (melveket a 20. §. jól szab meg) fizetési kategóriánként bizonvos %-áí kelljen nyújtani. A kulcs mérsékelten elmaradhatna a hasonló kategóriájú állami nvugdij mögött. Nyitva lehetne hagyni a perutat a vállalat számára leszállítás, az alkalmazottak számára felemelés iránt; ahol sok a nvugdiiiogosult, szervezni lehetne közös képviseletüket. Az életbiztosítások terén a javaslat ((felosztási alap»-rendszere jobb a mai teljes negációnál, de kielégítő eredménvt csak akkor hozhat, ha jelzágos kölcsönök, záloglevelek és esetleg államkölcsönök bizonvosfoku valorizálása után lesz valami, amit érdemes felosztani. Enélkül a német mintának csak for-