Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 11. szám - Glosszák a valorizációs javaslat érdeméhez

11. sz. KERESKEDELMI JOG 157 kell, visszafejlesztéssel is megakadályozná (19. lap 1. bek.). A javaslat „elejét kivánja venni" annak, hogy a felértékelés átterjedjen a ma még meghóditatlan jogterületre (21. lap 2. bek.). Érdemileg két igen különböző kategória az, amire a javaslat a „korona=korona" elvét alkalmazza: egyik az államadósság, másik a magánosok egymásközti tiszta pénztartozásai. Ami az államadósságot illeti, könnyebben érthető a non possumus álláspontja, bár az elvégzett számitások (az indokolásban csodálatoskép semmi statisztikai anyag nem található, mindig csak általánosságban beszél lehetetlenségről és elviselhetetlenségről), itt sem mutatják egészen feketének a helyzetet. Ha az állami kötvényeket (és pedig a hadikölcsönéit csupán a jegyzéskori, tehát már fokról-fokra csökkent aranyérték szerint) kicserélnék az eredeti névérték 5 vagy akár 10%-át képviselő, és ezen redukált névérték után 4—5% kamatot hozó, nem amortizálandó ujabb kötvényekre, ez az államháztartás egyensúlyát nem boritaná fel. Méginkább elbírható lenne, ha a létező nosztrifikált kötvénytömegnek csak egyes kategóriáira terjedne ki ez a törtrész valorizáció: pl. csak a gyámpénztárak és életbiztosítók tulajdonában volt darabokra, magánosoknál levők közül pedig csak az eredeti jegyzésüekre vagy bizonyos régi Stichtag (mondjuk: 1919 jan. 1.) előtt szerzettekre. Már ami a magánfeleknek egymásközti tartozásait illeti, ott teljesen váratlan a valorizáció megtagadása. Ez a mostani javaslat annál kevésbé lehet alkalom mindannak elismétlésére, amiket éveken át irtunk a felértékelés elemi és ellenállhatatlan igazságosságáról, a ((korona^koronaB-elv kiáltó igazságtalanságáról, mert hiszen quoad igazság — az indokokból kivehetően — maga a javaslat is ezen a véleményen van. Hanem van egész sor másirányu érve, amelyekre érdemes egy pillantást vetni. A javaslat szerint (ind. 21. lapon): 1. „Jogbiztonsági" követelmény a „korona= korona" elve, s hogy legyen ezt fenntartó jogterület. De vájjon nem teljesen «biztos»-e a jog mibenléte akkor is, ha a törvény azt mondja ki, hogy minden tiszta pénztartozás keletkezésekori aranyértékének pl. 25, vagy 50%-át éri? 2. A gazdasági élet nagyobb megrázkódtatását okozná itt a valorizáció. De nem nagy megrázkódtatás-e az is, ha százezreknek most végleg le kellene irni eddig reményekkel őrzött aktíváikat? És másfelől nem állandó „megrázkódtatása"-e a gazdasági életnek, hogy az adósoknak egyáltalán fizet niük kell? ami pedig a polgári bíráskodás főfeladata. 3. Törvényi részvalorizáció után ujabb agitáció jönne a kvóta felemelésére. Hát vájjon törvényi teljes megtagadás után nem még erősebb agitáció várható? Alkotmányos uton a negáló törvény megváltoztatását épugy lehet keresni, mint a kompromisszumot hozóét. 4. A régi tiszta pénztartozások jórészt már ki vannak fizetve, a dolog tehát praktice meghaladott. De a nagyon jelentős kifizetetlenek? És a kifizetetteknél is (pl. jogfentartás esetén) a visszaható rendezés, a javaslat 12—13. §-ai szerint? 5. Az értékpapírok már úgyis spekulánsok kezébe kerültek. Ha ugyan ez tényleg ok a mellőzésre: maradnak az igazolható régi szerzések 6. Ma is ez a jogállapot. Válasz fentebb: épp, mert a jobb törvényt várták. 7. „Jogilag következik" a kényszerárfolyam fentartásából. . . (cf. ind. 25. lap 2. bekezdését is). De hát a szuverén törvényhozót, magát a lex ferendát csak nem köti a lex lata? és a jogászi konstrukció? Nem árt megcáfolni még egy felhozható érvet, amelyet ugyan a javaslat nem hangoztat: hogy t. i. leplezi és elfogadhatóbbá teszi az államnak a saját ügyeiben nemvalorizálását, hogyha vannak jelentős más ügyek is, amelyekben a korona korona marad. Az államháztartás különleges helyzete annyira köztudott, hogy teszem a jelzálogos tartozások felértékeléséből igazán senki sem vonna semmiféle analógiát a hadikölcsönre. Az, hogy a javaslat 4. §-a kellő társaságban legyen, nem olyan szempont, mely a 3. §. létesítését igazolhatná. N'olens nunquam causam non habét. A felsorolt indokolási pontok (kivéve az államkincstár teherbírásának szempontját) mind harmadranguak, az ügy érdemét nem döntik el, megnyugvást nem keltenek és egymásra tornyozva is eltörpülnek az anyagi igazsággal szemben, amely tudvalevőleg regnorum fundamentum. Ha az ember elgondolkozik azon, milyen reális érdekek állanak pro és kontra, ugy első reánézvést hajlana arra a feltevésre, hogy az ellenfelek nyilván egyenlő erőkkel küzdenek. Mert hisz amennyit felértékelés cimén a hitelező egyik oldalon követel, ugyanannyit nem akar adni mindannyiszor a másik oldalon az adós. Közel fekszik az a következtetés, hogy az államhatalomnak könnyű lehetne középvonalat tartani a vitázok közt, ha egyikük sincs túlsúlyban. De a részletes betekintés ugy mutatja, hogy a valorizációellenes érdekeltség erős szervezetekben jelenik meg, mig az ellentábor számra nagyobb tömege szétporlik, mert organizálatlan. A jelzálogos kölcsönök körül gazdák és háztulajdonosok állnak egyik részen, a másikon (a közvetítő pénzintézetek mögött) az egyes takarék- és folyószámlabetevők, meg záloglevéltulajdonosok. A nyugdíj érdekeltjei passzive a nagyobb vállalatok és munkaadók, aktive pár ezer elöregedett magánalkalmazott. A baleseti járadéknál a vasutakkal szemben többnyire szegény rok-