Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 11. szám - A nyugdij felértékelése

154 KERESKEDELMI JOG 11. sz. Milyen alapon sújtjuk a nyugdíjast azért, mert a vezetés nem volt eléggé előrelátó, mert a vállalat diszponibilis pénzeit nem kellőkép fektették be, mert nem kellő módon és kellő időben vette igénybe és fizette vissza hiteleit; mert igazgatóságának tantiémeit, részvényeseinek osztalékait a kelleténél bőkezűbben mérte ki; mert alaptőkéjének felemelését a kellő ós alkalmas időben elmulasztotta? A mérték tehát nem igazságos, de nem is célszerű, mert hiszen a vállalat vagyoni helyzetének egy évtizedes változása nem olyan felszínen fekvő, könnyen felismerhető kép, amelyet a nyugdijperben döntésre hivatott fórum egykönnyen feltárhat. Sajnálatos, hogy a javaslat a vagyoni helyzet pontos megállapításának lehetetlenségéből nem vonta le azt az egyedüli konzekvenciát, hogy a vagyoni helyzetet, helyesebben a saját vagyon változását, mint a nyugdijátértékelés mértékét elejtse. Ellenkezőleg ebből a felismerésből oda jut, hogy a tényleges vagyoni helyzet helyett a mérlegben kimutatott, tehát fiktív vagyoni helyzetet fogadja el irányadónak, amely pedig, mint tudjuk, a jogszabály intenciója értelmében a' valóságnak nem hü tükörképe. A javaslat szerint az összehasonlítás alapj a az 1914 július hó 1. napját megelőző utolsó mérlegben kimutatott saját vagyon egyfelől és a mérlegvalódiság helyreállítása tárgyában kiadott rendelet szerinti megnyitó mérlegben kimutatott saját vagyont másfelől. Ennek a rendeletnek 2. §-a értelmében a cselekvő vagyon tételeit legfeljebb a forduló nap értékében, a szenvedő vagyontételeit legalább a forduló nap értékében kell felvenni. A valóságos vagyonérték tehát e rendelkezés szerint olyan maximális határ, amelyet a megnyitó mérlegnek nem szabad túllépnie, amelyen alul azonban a megnyitó mérleg a jogszabály értelmében szabadon mozoghat. Amikor tehát vállalataink cselekvő vagyontételeit a valóságnál alacsonyabb, szenvedő vagyon tételeit pedig a valóságosnál magasabb értékben veszik fel és igy megnyitó mérlegben kimutatott saját vagyont a valóságos vagyonértéknél alacsonyabb vagyonértékben tüntetik fel, nekik az őszinteség hiánya, a mérlegvalódiság elvével való összeütközés vagy valamilyen féltett machináció nem róható szemükre. Ellenkezőleg ők ezt abban a tudatban tehetik, hogy a rendelet jogszabályainak intenciója szerint a kötelező kereskedői gondossággal szerkesztették meg mérlegüket. Ennek a kereskedői gondosságnak árát azonban a nyugdijas adja meg, akinek átértékelési igényei a törvényjavaslat szerint ezen mérleg eredményéhez igazodnak. Tetézi ezt az igazságtalanságot az alaptőke emelésének szabályozása, amely a javaslat 19. §-ának 2. bekezdésében olvasható. Eszerint a háboruelőtti utolsó mérlegben kimutatott saját vagyonhoz hozzá kell számitani azokat a befizetéseket, amelyeket időközben az alaptőke vagy üzletrésztőke emelésével vagy uj üzletrész jegyzésével kapcsolatban telj esitettek. Ez más szóval annyit jelent, hogy a törvényjavaslat felfogása szerint az időközi alaptőke alkalmával teljesitett befizetések teljes aranyértékben konzerváltattak, amennyiben tehát a vállalat mai saját vagyonának aranyértéke a háboruelőtti saját vagyon aranyértékét nem érné el, ez a hiány semmi esetre nem az időközi befizetések, hanem mindenképpen a háboruelőtti törzsvagyon terhére tudandó be. Pedig tudjuk, hogy a korona rohamos romlása korszakában sürün eszközölt alaptőkeemelésekkel kapcsolatban teljesitett befizetések már magának a pénzromlásnak következtében igen gyakran lényegesen csökkent értékben jutottak a vállalat vagyonába, sok esetben egészen vagy majdnem egészen elenyésztek. Ezt az igazságtalanságot még túlhajtja ugyanezen szakasz harmadik bekezdése, amely szerint több társaság egyesülése esetében, ha a beolvadt táraság 1914 július 1. után alakult, a megalakuláskor készitett mérlegben kimutatott saját vagyonát ugy kell számbavenni, mint az alaptőkeemelóssel kapcsolatban teljesitett befizetéseket. Mig tehát a háború előtt fennállott társaságok vagyonának csökkenésével a javaslat számol, addig a háború alatt létesült és más társaságokba beolvadt társaság vagyonát a javaslat ugy tekinti, mint amely okvetlenül teljes értékben konzerválódott. Ezek a fikciók lehetnek szükséges expediensek, de expediensei egy olyan kényszerhelyzetnek, amelyet maga a javaslat idéz elő akkor, amikor a nyugdíj felértékelésének mértékét a vagyonállapotban keresi, amelynek pontos megállapítása az indokolás szavai szerint a lehetetlenséggel határos; és amikor e vagyoni állapot képét a mérleg szerint kimutatott saját vagyonban keresi, amely pedig a vonatkozó jogszabály világos rendelkezése szerint nem hü képe a tényleges vagyoni helyzetnek. Gallia Béla kúriai biró a jogászegylet vitájában tartott felszólalásában érdekesen mutatta ki a javaslat indokolásából, hogy a javaslat szerkesztői abból a feltevésből indultak ki, hogy a mérlegvalódiság helyreállításáról szóló rendelet értelmében készítendő megnyitó mérlegek átlagban a vállalatoknak a háboruelőtti saját vagyonuk értékével azonos, sőt azt meg is haladó saját vagyonokat fognak kimutatni. «A javaslat erre irányuló szabályai között —igy olvassuk az Indokolás 35. old.—olyanok is vannak, melyek esetleg az aranyalapon való valorizálásnál is kedvezőbb helyzetbe hozhatnák egyes vállalatok alkalmazottait. Minthogy az ilyen eredmény az alkalmazottakat indokolatlanul előnyhöz juttatná, a vállalatot pedig méltánytalanul sújtaná, szükséges volt