Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 11. szám - A nyugdij felértékelése

11. sz. KERESKEDELMI JOG 153 tatlan. Egyik-másik elfogadott nézőpontja talán helyesbítésre szorul, de nagyjában megtalálta a helyes középutat; sem a jogosultak, sem a kötelezettek nem panaszkodhattak joggal arról, hogy egyoldalúan vagy túlnyomóan az egyik fél érdekeit tartja szem előtt és a másik féi jogos érdekeit nem veszi, vagy nem eléggé veszi figyelembe. Az ország jogászi közvéleménye a birói gyakorlat kialakulását abban a nehéz kérdésben helyeslő elismeréssel kisérte. Ily előzmények után látott napvilágot a kormány átértékelési javaslata és abban a nyugdijátértékelésről szóló fejezet. A javaslat, mint tudjuk, a legtöbb kérdésben, amit szabályozási körébe von, a birói gyakorlat eddigi eredményeit követi. Alig van egy-két olyan részterülete, amelyben ujat produkál. A nyugdij átértékelésének kérdése ezek közé tartozik; de nem mondhatni, hogy az újítás szerencsés kézzel történt. A tárgyilagos bírálat aligha fogja elutasítani magától azt a megjegyzést, hogy ami jó a javaslatban, az nem uj, és ami uj, az nem jó. Méltányolást érdemel a javaslatnak az a törekvése, hogy a nyugdij átértékelésének olyan biztos és könnyen kezelhető mértékét keresi, amely feleslegessé teszi azt, hogy minden nyugdíjas kénytelen legyen a maga nyugdíjigényét birói uton érvényesíteni. Ha tudunk általános érvényű és a méltányosság követelményeinek is megfelelő mértéket vagy középmértéket találni, amelyet a nyugdij átértékelésére irányadónak fogadhatunk el, ezzel a perek száma természetszerűleg lényegesen apadna, mért hiszen birói döntésre már csak akkor volna szükség, ha konkrét esetben az általános mérték felfelé vagy lefelé meg nem felelőnek mutatható ki. Ennek a mértéknek azonban ahhoz, hogy ezt a hozzáfűzött várakozást betöltse, valóban a méltányosság határai között kell mozognia, mert hiszen ellenkező esetben megint csak oda jutnánk, hogy sok volna az elégedetlen fél, aki ugy látja, hogy a nyugdijának megállapítását peres uton kell szorgalmaznia. Az életszükséglet fedezése aranyértékben a békebeli árnivónál nem lett alacsonyabb, ellenkezőleg az árak aranyban inkább emelkedtek és így a nyugdíjas egyoldalú szempontjából nézve, a nyugdijat legalább teljes aranyértékben kellene átértékelni. A nyugdijköteles vállalatok teherbírása azonban átlagban kétségtelenül csökkent; az ő egyoldalú szempontjukból nézve a nyugdijterhet lényegesen csökkenteni kell, mint ahogy a vállalatok vagy legnagyobb részük költségeiket más sok tekintetben is leszállítani és korlátozni igyekszenek. E között a két egyoldalú álláspont között kell azt az arany középutat megtalálni, amely mellett a nyugdijasok életszükséglete biztosítva van, a vállalatok teherbíró képességének határai között. A javaslat részvénytársaságok és szövetkezetek tekintetében, tehát gyakorlatilag az esetek túlnyomó többségében a vállalat vagyonát tekinti irányadónak és pedig prima facie azt a vagyont, amelyet a mérlegvalódiság helyreállításáról szóló rendelet értelmében felállított kezdő mérleg tüntet fel. A háboruelőtti utolsó és a rendeletszerinti megnyitó mérlegben feltüntetett vagyon közötti arány egyúttal a nyugdij átértékelésének arányszáma. A tervezetnek ez az álláspontja tehát két szempontból kell, hogy elbiráltassék. Elsősorban kérdeznünk kell, hogy indokolt és helyes-e a vállalat saját vagyonának változását tekinteni a nyugdij átértékelésére irányadónak, másodsorban pedig az a kérdés merül fel, hogy a vállalat vagyonának a mérlegvalódiságról szóló rendelet szerinti megnyitó mérleg olyan tükörképe-e, amely a nyugdij átértékelésének alapjául helyesen fogadható el? Mindjárt az első kérdésre nézve is a törvényjavaslat álláspontja ellen alapos aggodalmak merülnek fel. A vállalatok nem vagyonukból fedezik, ne is abból fedezzék az őket terhelő nyugdijakat. Tisztán elméletileg nézve, vannak azonos vagyonú vállalatok, amelyek közül az egyik ezt a vagyont csak szűkösen tudja gyümölcsöztetni, a másik pedig kereseti tevékenységével évről-évre nagy értéket keret*. A kereskedelmi és ipari tevékenységnek vannak olyan területei, amelyek nagy tőkének szerény kamatozásával működnek és más olyan területei, amelyeken belül a tőke nagysága arányban másodlagos fontosságú és aránylag csekély tőkével nagy kereset érhető el. A vállalat teherbíró képessége tehát nem áll arányban a szerző tőke nagyságával, annál kevésbé a saját vagyon nagyságával. A javaslat indokolása (35. lap) tévesen mondja, hogy a birói gyakorlatban is elfogadott elv az, hogy «a nyugdij járandóságot is olyan mértékben kell felemelni, amilyen mértékben a nyugdij fizetésére kötelezett vagyona a nyugdij megállapítása óta emelkedett». (?) Ha ilyenféle fordulatok a birói Ítéletekben előfordulnak, akkor is «a vagyon» szó annak legtágabb értelemben használtatik és a birói gyakorlat általában a kötelezett fél vagyoni helyzetére gondol, nem pedig a saját vagyonra és kiváltképpen nem ugy, amint az a vállalati mérlegben kifejezésre jut. Birói gyakorlatunk hova-tovább mind következetesebben tért rá arra az útra, hogy a nyugdij felemelésének mértékét a tényleges szolgálatban levő hivatalnokok fizetésének aránvában kereste; igen helyesen, mert hiszen abban kifejezésre jut a kötelezett félnek, ha nem is vagyon változása függvényének. Hogy valamely amely általában nem tekinthető a saját vagyon változása függvényének. Hogy valamely vállalat vagyona milyen módon konzerválódott, a vezetők gazdasági politikájának eredménye.