Kereskedelmi jog, 1924 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1924 / 4. szám - Magánjogtan [Könyvismertetés]

52 KERESKEDELMI JOG 4. sz. lép. így -pl. Meszlény (Jogállam 1924. 41. lap, sub 3), Nizsalovszky (Keresk. Jog 1924. 2. szám), Dávid (Keresk. Jog 1924. 3. szám). Nyilvánult azonban oly felfogás is, hogy a törvény e főkérdésben homályos és határozatlan, így Reitzer (Keresk. Jog 1924. 1. sz.). Bíráktól is hallottam, hogy erészben az uj szabályozást «dodonai»-nak találják.* Sőt kifejezésre jutott az a nézet is, hogy az 1923 : XXXIX. t.-c. után és folytán immár szó sem lehet semmiféle valorizációról. Többször volt alkalmam ezt tárgyaláson, élőszóval hangoztatott birói meggyőződésként megismerni. Nagymértékben erre az álláspontra áll Gaár (M. Jogélet 1924. 1. sz.) Az adós késedelme cimén: «a pénztőke már nem valorizálható, ehelyett illeti a hitelezőt... az 1923 : XXXIX. t.-c-ben meghatározott magasabb kártérítés*. Hasonlóan Bubla (Keresk. Jog 1924. 1. sz.). Ezt "az értelmezést várják vagy félik a bíróságoktól többen azok közül is, akik maguk az ellenkező felfogást vallják. Mindenesetre érdekes dolog, hogy ugyanaz a törvény, amelyet az elméletibb oldalról jövő magyarázatok túlnyomólag valorizációs szellemben fognak fel, a birói székben inkább valorizáció-ellenesnek hangzik. Egyazon nóta e kétféle akusztikájának lehet-e egyéb oka, minthogy különböző pszichikai beállítással hallgatják: emitt mást. óhajtanak hallani, mint ottan? Ami másfelől a törvény horderejének pozitív oldalát illeti: hogy vájjon eleget nyujt-e a hitelezőnek? arról immár számok beszélhetnek. E részben természetesen nem azt kell kutatni, hogy a valorizáció mellett elég-e a 3. és 4. §-okban adott járulék. Akár minden kamatról is szívesen lemond manapság a hitelező, csak sikerüljön valorizáltan visszakapnia peresített tőkéjét. Ilyesféle érzés sugallhatta azt az elsöbirói Ítéletet, amelyben ezt olvastam: «a tőko mellett 5%-nál több meg nem Ítélhető, mert már maga a tőke valorizációs többletet foglal magában*, ami a törvény 3. §-ának nyilván helytelen felfogása: hisz az éppen a valorizált tőke mellé rendelte a «kisebb», de 5%-nál magasabb járulékot, úgyhogy az évi 5%-ra mérsékléshez mindenesetre valami egyéb indok kellene. Ellenben vizsgálandó az, hogy mennyiben kielégítő a kezdettől mindmáig változatlanul heti 2%-ot tevő kulcs ott. ahol a tőkét valorizálatlanul ítéli vissza a bíróság. Mert — mint ezt már fentemiitett tanulmányomban jósolni mertem — a 2%-ot a kormány tényleg változatlanul hagyta az 1923. dec. 16-ika óta beállt nagymérvű pénzromlás dacára. Tegyük a kontroll alapjává azt az ^esetet, hogy egy 1923. dec. 16-án esedékes 1.000,000 koronás összeget az adós 1924. márc. 1-én * Lásd előző cikket. Szerk. fizetett meg a heti 2%-okkal egyetemben. Vagyis: fizetett 11 hétre összesen 22% kártérítési járulékot, 1.000,000 korona helyett tehát 1.220,000 koronát. (Ha — mint helyesnek tartom — «kosztos koszttal» számítunk is, akkor sem nyerünk lényegesen nagyobb összeget: a kártérítési járulék kb. 24% lesz.) Ellenben a belföldi drágulás ugyanezen időben több, mint 100% volt. (A Pester Lloyd indexszámai szerint 1923. dec. 15-én a békebeli árnivónak 6470szerese állt fenn, 1924. március 1-én pedig 13,920-szorosa; ezen adatok alapulvételével a drágaság növekedésének mérve pontosan 115% lenne.) Ha egyenlő értékűnek különböző időpontokban azon összegeket akarjuk tekin1 teni, amelyeknek a vásárlóereje azonos: akkor a példánkban szereplő esedékességkori 1 millió koronának a tényleges fizetés napján 2.150,000 korona felelt volna meg, s a hitelező az által, hogy ehelyett az eredeti névértékel kapta heti 2%-os járulékkal: reális értékben tökéjének majdnem felerészét veszítette el. (A fenti indexszám szerint számítva: 43%-át.) Körülbelül ugyanerre jutnánk, ha a valuták áremelkedésével, vagy egyéb reális mértékkel vizsgálunk a pénzértékben beállt eltolódást. A tapasztalat kongruens evvel a deduktive nyert eredménnyel: a rosszhiszemű adósokat a 2% egyáltalán nem indítja gyorsabb fizetésre. Az 1923 : XXXIX. t.-c. létesítette jogintézmény tehát valamivel többnek bizonyul a sem minél, de az elégnél sokkal kevesebbnek. A gazdasági élet szempontjából megítélve: puszta félintézkedés, egyik tagja az «ut aliquid fecisse...» hosszú sorozatának. Ha a joggyakorlat a gazdasági élet méltányos követelményeit ki akarja elégíteni: az 1923: XXXIX. t.-c, «kártéritési já rulék»-ának elégtelenségében csak ujabb ösztönzést találhat arra, hogy a valorizációt a magánjogi viszonylatokban radikálisan megvalósítsa. \ Magán jogtan. Irta: Dr. Ballá-Ignác, budapesti ügyvéd. Az ephemer jogalkotások és az azoknak kommentálásában kimerülő mai jogtudomány korában vigasztaló, de ritkaságánál fogva szinte csodálatot keltő jelenség, ha egyszer-másszor igazán tudományos célkitűzéssel találkozunk, ha látjuk, hogy a felvetett általános és maradandó érdekű problémát nemcsak hogy minden oladláról megvilágítják, hanem szigorúan tudományos eszközök segélyével a megoldás útjára is terelik. Ekép valóságos eseményként hat az a jogi mű is, amely dr. Ballá Ignác budapesti ügyvédnek, a szakirodalom már huzamosabb idő óta művelőjének tollából hagyta el a sajtót az elmúlt hetekben. (Politzer Zsigmond és fia kiadása 1923.) Melyik jogtanulónak ne tűnt volna fel, hogy mire a római jog stúdiumát elvégezte s a tételes