Kereskedelmi jog, 1924 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1924 / 3. szám - Kereskedelmi joggyakorlatunk 1923-ban

42 külön-külön, az általános jogszabályok szerint határozandó meg. (P. VII. 4292/1923. sz. a. — K. J. 1923. 11. sz.) Hogy e felfogás ellen váltójogi szempontból mily alapos kifogások hozhatók fel, lásd: Köniy Vilmos, Alföldy Ede és Sichermann Frigyes cikkeit a K. J. 1923. 11., 12. és 1924. 2. számaiban. Cikkeimben felvetettem a gazdasági lehetetlenülés kifogásának érvényesithetését is valutaperekben. Utólag be kell ismernem, hogy az élet sokszor rácáfolt arra, hogy az adós képtelen az emelkedő valutát kifizetni s hogy az áru valorizálódása vagy a tartozásbeli összeg lukrativ elhelyezése gyakran kárpótolták az adóst az árfolyamában többszörösére emelkedett valutáris tartozás kifizetéséért. Azonban a Kúria eddigi Ítéleteiben (P IV. 056/ 1923. sz. a. — K. J. 1923. 9. sz. — P. VII. 2912/1923. sz. a. — K. J. 1923. 12. sz.) a gazdasági lehetetlenülés kifogását elutasította; ámde inig az első esetben az itélet a spekuláció rizikójából beszél, tehát spekulációról beszél és igy nyitva hagyja a kérdést oly esetekre, midőn megállapítható, hogy az adós nem akart spekulálni, addig a másik itélet egyszerűen azt az elvet vallja, hogy «a gazdasági lehetetlenülés szabályai csak vételi ügyleteknél nyerhetnek alkalmazást". (?) Ezt mi igy alá nem Írhatjuk, mert pl. munkabéri szerződéseknél a gazdasági lehetetlenülés épp ugy fenforoghat, mint a vételi ügyletnél. A kérdés tehát most sincs eldöntve. A 6700/1922. sz. devizarendelettel kapcsolatban megbeszélés tárgyává tettük egyes bíróságoknak azt az álláspontját, hogy felperes hitelezőtől követelték annak igazolását, hogy a marasztalt valutát a devizaközpont ki is szolgáltatta. Kifejtettük, hogy a devizarendeletnek az ítélethez semmi köze s hogy ez legfeljebb a végrehajtási eljárás folyamán vehető figyelembe. — Ezen álláspontunkat teljesen magáévá tette a Kúria (P. VII. 7643/1922. — K. I. 1923. 11. sz.), kimondván, hogy fenti rendelet a felek által vállalt fizetés kötelezettségeket sem hatályon kivül nem helyezte, sem nem módosította., tehát az irányadó magánjogi szabályok alkalmazását nem zárja ki. Teljesen joggal követelheti, hogy az alperes őt oly helyzetbe hozza, hogy felperes az idegen valutában kikötött fizetést kinn megkapja. A valorizáció kérdésében bírói gyakorlatunk a/, elmúlt évben is teljesen saját legjobb meggyőződésére, illetve az általános magánjogi elvekből leszűrt uj jogalkotó tevékenységére volt utalva. — Csak most, a legújabb időben kezd az igazságügyi törvényhozás a valorizáció darázsfészkébe belenyúlni. Az 1923. 39. t.-c. ez irányban még inkább csak és talán nem is egész szerencsés puhatolódzásnak tekinthető és inkább csak zavart és homályt okozott és a kérdést egy lépéssel sem vitte előre. — A múlt számunkban ismertetett három valorizációs törvényjavaslat azonban már első segélyt nyújt sok valorizációs ügyben és a bíróságok nem kerülnek többé oly helyzetbe, hogy pl. balaset-járadék felemelését vagy valorizált érvényesítését megtagadni kénytelenek az alapon, hogy: fáj ugyan a szivük, de törvényhozási beavatkozás hijján nem segíthetnek. (86. sz. teljes ülési döntvény. K. J. 1923. 9. sz.) A Kúria a valorizáció kérdését az adós hibájával vagy károkozó cselekményével hozza összefüggésbe s a fizetésben késedelmes felet többnyire felelőssé teszi a korona leromlásából eredő kárért. Igy a P. IV. 5455/1922. sz. itélet (K. J. 1923. 1. sz.) kimondja, hogy: ha a pénz belső (vásárló) ereje a károkozás és jóvátétel közti időben lecsökkent, akkor a kártokozó annyival nagyobb pénzösszeget köteles fizetni, amennyivel a pénz vásárló ereje időközben csökkent. Összefüggésben a gyakran előfordult gazdasági lehetetlenülési védekezéssel, midőn az eladó e cimen a szállítást megtagadta, felmerült a kérdés; mi történjék az előleggel? A Kúria ugy ez esetekben, mint egyáltalában az előleg visszatérítése iránti perekben arra az álláspontra helyezkedett, hogy az előleget abban az értékben kell megtéríteni, mint amelylyel az az előleg adásakor kért. (P. IV. 4262/ 1922. sz. a. K. J. 1923. 1. sz.) — Ugyanezt mondja ki a P. VII. 3531/1922. sz. a. (K. ,T. 1923. 4. sz.) más szavakkal t. i. nem az előleg adásakori, hanem a mai értékben marasztalván. Még precízebben határozza meg a fizetendő összeget a P. IV. 7231/1922. sz. itélet (K. J. 1923. 11. sz.), mely szerint: a vételárelőleg visszafizetésével késedelmes eladó köteles az előlegnek oly sokszorosát visszafizetni, mint ahányad részére a korona a késedelem beálltával csökkent. A vételi ügyletek köréből szintén találunk néhány tanulságos és figyelemreméltó döntést. A fedezeti vétel kérdései évről-évre viszszatérnek. Az eladó elállása esetén vevő, a közlés vétele után haladéktalanul köteles a fedezeti vételt eszközölni (amennyiben ezt egyáltalában eszközölni kívánja) és nem köteles eladónak utólagos teljesítési határidőt adni (P. IV. 1296/1922. sz. a. K. J. 1923. 2. sz.). — Köteles-e a vevő fedezeti vételt eszközölni? A Kúria erre nézve kimondja, hogy a szerződéses s a fedezeti vételár közti különbözet megtérítésére a szerződésszegő eladó csak az esetben kötelezhető, ha a vétel tárgyául szolgáló árut megfelelő kereskedői gondosság kifejtése mellett sem szerezhette be a szerződéses vételárt meghaladó összegen alul (P. VII. 2591/1922. sz. a. — K. ,1. 1923. 4. sz.). Figyelemreméltó az az itélet, mely szerint