Kereskedelmi jog, 1924 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1924 / 1. szám - Igazságügyek

KERESKEDELMI JOG pénzünk megindult azon a lejtön, amelyen mind e mai napig lefelé halad anélkül, hogy gyorsuló mozgásában _ a lejtő alsó széléig eljutott volna. Gazdasági fantasztáik legélénkebb képzelőtehetsége csak szegényes kísérletekben beszélhetett azokról a jelenségekről, amelyeket ez a válság megteremtett. És bárha gazdasági életünk minden rétege jajveszékel a legroszszabb megoldásnál is károsabb és tűrhetetlenebb jogbizonytalanság miatt, amely minden egyes kérdés körül az Ítélkezésben megnyilvánul; és bárha bíróságaink tekintélyük egész súlyával elég régen és határozottan leszögeztek magukat — hogy helyesen, vagy helytelenül, az ebből a szempontból mellékes — azon álláspont mellett, hogy ezek a kérdések külön törvényhozási szabályozást igényelnek, egészen az 1923. 39. t.-e.-ig még csak kisérlet sem történt a szanálásra. Ami annál érthetetlenebb, mert ha az igazságügyi kormányzatnak az lett volna a meggyőződése, hogy a bíróságok ezen kompetenciális kifogása nem helytálló, törvényben biztosított jogánál fogva legalább annyit tehetett volna, amennyi Ausztriában történt, hogy a fonto»sabb elvi kérdésekben teljes ülési határozatokat provokált volna, amelyek vagy a kérdések érdemi megoldására vezettek volna, vagy egyszer s mindenkorra tisztázták volna azt. hogy a bíróságoktól nincs mit várni, mert ezek csak külön ujabb törvények alapján térhetnének el a régi gazdasági renden nyugvó jogszabályok alkalmazásától. A fennálló tisztázatlan helyzet olyan perek ezreinek megindítására 's vitelére szolgáltatott alkalmat, amelyek minden további nélkül elkerülhetők lettek volna, ha a fél kellő időben tudomással birl volna arról, amiről a pervitel kellős-közepén, vagy esetleg azon tul, de mindenképpen drága tandíj árán nyert tudomást, hogy tudniillik ebben a kérdésben, vagy más kérdésben a bíróság időközben megváltoztatta gyakorlatát, vagy, hogy az egyik bíróság más nézeten van, mint a másik. Semmi kétség, hogy ezzel sokkal inkább megközelíthető az a cél, amelyet holmi kétesórtékü perjogi reparaturák utján próbálunk elérni s amelyeknél a képzelt eredmény érdekében odadobjuk évtizedes munkánknak és kultúránknak legnemesebb gyümölcseit, amelyektől akkor sem volna szabad megválnunk, ha minden egyébről le is mondunk. Mert hogy a testületi bíróságoknak az egész vonalon való megszüntetése vagy a kúriai tanácsok megnyirbálása, vagy a jogorvoslatok rendkívüli szűkítése olyan szomorú eszközök, amelyekhez csak akkor lett volna szabad nyúlni, ha már minden egyéb más kisérlet meddőnek bizonyult, ez! mindenki érzi. aki tudatában van annak, hogy mit jelent egy sínylődő beteg organizmusban az egyetlen megmaradt egészséges oázis, amelyből a gyógyulási processzus kiindulhat és aki tudatában van annak, hogy lelki megnyugvás nélkül mindenféle Ítélkezés apriori kárbaveszett. Nem lehet olyan magas semmiféle ilélkezési illeték, amelyet a fél szivesebben le nem róna, mintsem lemondjon arról, hogy az a végítélet, amelyet kapni fog, megnyugtató lesz, mert az a retorta, amelyen az ügy átment, példásan funkcionál. Nagy érdek az államháztartás takarékossága, de semmiesetre sem olyan nagy, hogy ennek keresztülvitele az igazságszolgáltatás jóságán bosszulhatná meg magát. Annál kevésbé lehet ez indokolt, mert semmi kétség az iránt, hogy a meglevő szervezet nem szorul más anyagi eltartásra, mint a sajátjáéra. Amikor a törvénykezési illetéket szétválasztották a jog-ügyletitől, ennek az volt a célja, hogy megállapítható legyen, vájjon képes-e az igazságügyi szervezet saját bevételeiből önmagát eltartani. Ámde a megoldási mód kezdettől fogva elhibázott volt akkor, amikor azok az illetékek, amelyeknek lerovása szintén az igazságszolgáltásnak Számlája javára voltak könyvelendők, mint a bíróságoknál felhasznált okiratok illetékei, mint jogügyleti illetékek kezeltettek és nem vétettek számba. Holott nyilvánvaló, hogy ezek is a törvénykezésnek köszönhetvén lerovásukat, helyes megoldás melleit, olyan bevételeknek tekintendők, amelyek az igazságszolgáltatás rentabilitásának (elég szomorú, ha erről kell beszélnünk) megállapításánál bizonyára nem jelentéktelenül esnek latba. Ha ezeket a bevételeket is a bíróságok fenntartására fordítanék, azt hisszük, bőségesen megtérülnének a bíróságok fenntartásának költségei. Vagy, ha már erről beszélünk, ahelyett, hogy a Kúria ötös tanácsait meg akarjuk csonkítani a takarékosság érdekében, inkább a fölülvizsgálati tárgyalások jegyzökönyveit tennők megfelelően bélyegkötelesekké, ugy minden esetre jobban szolgálnánk az ügyei, mint a tervbe vett szerencsétlen reformtörekvések. Ezen elkalandozás után, amelybe az a törhetetlen hitünk visz, hogy a testületi és pedig minél szélesebb köriig testületi bíráskodásban rejlő garancia alkotmányunk egyik legbecsesebb gyöngyszeme, amelyet legvégső szükségesség nélkül érinteni nem szabad, visszatérünk az 1923. évi 30. t.-c.-hez. Megszületett akkor, amikor már azoknak a bajoknak legnagyobb része, amelyeken segíteni hivatott lett volna, elmúlt. Elmúlt pedig nem azért, mintha talán a gazdasági viszonyok időközben váratlanul megjavultak volna, hanem mert a gazdasági élet. amely éveken át hasztalanul várt valami törvényhozási segítségre, okulva szomorú tapasztalatain, maga volt kénytelen önsegélyt igénybe venni. A felek hosszabb idő óta ugyanis a szankciók legkülönbözőbb formáinak kikötésével kerestek hathatós védelmet azokra a joghelyzetekre,