Kereskedelmi jog, 1924 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1924 / 1. szám - Igazságügyek

1. KERESKEDELMI JOG 9 amelyekre e törvény irva van. Nagyon kevés olyan eset van, amelyben 1923. december 16ikát követő esedékességnél ennek a törvénynek határozmányai fognak alkalmazást nyerni, mert a felek rendelkezései ezeket megelőzték. Minthogy pedig a törvénynek visszaható ereje nincsen s igy a december 16. előtt lejárt tartozásokra, a törvény hatálya ki nem terjed, elég bizonyossággal megállapítható, hogy gyakorlati szempontból aránylag nem nagy alkalmazási tere lesz. Mindenkitől, akiben a régi jogi és erkölcsi nevelés gyökerei élnek, nagy aversio van a törvények visszabat(') erejével szemben. Mégis kérdéses, hogy ha már előbb nem volt lehetséges ennek a törvénynek megalkotása és ezzel az esetek azon csoportjának rendes módon való befoglalása, amelyeknél még a felek intézkedései hiányában a törvényszabályozás praktikus leit volna, nem kellett volna-e visszaható erő segítségével az elkövetett hibát valamiképpen jóvá tenni. Hangsúlyozzuk, egy csöppet sem vagyunk elragadtatva a háborús törvény alkatás ezen vívmányától, de mindent egybevetve az adott helyzetben, talán ez lett volna az egyetlen megoldás, amely még korrigálhatta volna a szembetűnő sérelmeket, Annál is inkább áll ez, mert elvitathatatlan bizonyos következetlenség is, amely abban nyilatkozik meg, hogy annak a több esztendő óta esedékes tartozásnak bizonyos időn tul. minden ujabb fényváltozás nélkül, más legyen a sorsa, mint volt korábban. Ha egyszer áthatol az a legisrácionális gondolat, hogy a késedelmesen elmaradt pénztartozás káregyenértéke nem lehet a békeviszonyokra szabott késedelmi kamat, akkor ennek az elvnek egyformán kell állni akár 1922. december 16-án, akár 1923. december 16-án túl járt le a tartozás, meri a gazdasági előfeltételek mindkét időpontban azonosak voltak. A jogászi közvélemény ezt a törvényt ugy fogja fel, mint a valorizációs problémák egyik kis részletének megoldását. Nyilvánvaló, hogy maga az igazságügyi kormány és törvényhozás is ebben a meggyőződésben hivta a törvényt életbe. Természetes feltevés tehát az, hogy e törvénynek sikerült is megoldania a valorizációnak egyik részletkérdését. Ezzel szemben első pillanattól kezdve azt lehet mondani, hogy talán még nagyobb a bizonytalanság mint annakelőtte. Nemcsak azon vitás detailkórdések miatt, amelyeket mint minden törvény, ugy ez is felszínre hozott, hanem elsősorban azért, mert aggályok merültek fel az iránt, nem fogja-e ez a törvény hátrányosan befolyásolni az igazságszolgáltatás munkáját a többi úgynevezett valorizációs kérdésben? Jelesül minthogy e törvényből hiányzik a valorizáció elvének elismerése, helyesebben mindennemű állásfoglalás, nem fog-e ez visszahatást gyakorolni azokban a kérdésekben követett birói gyakorlatra, amelyek a valorizációs (helyesebben kárpótlásos) elvi megoldás alapján állanak (pl. dologi kár, visszajáró vételár). Az a rendelkezés ugyanis, hogy e törvény szabályait nem érintik a netáni egyéb kárnak, az általános joszabályok szerint leendő megtérítését (5. §.), éppen olyan semmitmondó, mint amilyen volt annak idején moratóriumos szabályainknak hasonló deklarációja. Wo die Schwierigkeit anfángt, hört Jer Kommentár auf. Mik ezek az általános szabályok; hol találhatók azok meg? ez az éppen, ahol a nehézségek kezdődnek. Mert ha volnának olyan általános szabályok, amelyek arról intézkednek, vájjon a pénz leromlásából eredő kárt melyik félnek milyen arányban kell viselnie, akkor a Kúriának nem lettek volna az Ítélkezés körül azok a közismert nehézségei, amelyek miatt annyi ítélet panaszkodik. Vagy ugy áll tehát a dolog, hogy vannak meglevő jogunknak olyan szabályai, amelyek alkalmasak ezen kérdések megoldására, akkor a bíróságok voltak könnyelműek, amikor külön törvényhozási intézkedések hiányában nem tudtak eligazodni az eléjük került eseteken. Vagy nincsenek ilyen szabályok, akkor meg az efféle utalások zavarók és csak további komplikációknak egyengetik útját. Ezzel tehát ez a törvény is kitér a megoldás nehézségei elől, sőt mint emiitettük, bizonyos mértékig még fokozza azt, Fokozza annyiban, hogy megoldatlan maradt, vájjon ez a törvény a valorizáció helyett, a valorizáció mellett, vagy a valorizáció ellen hozatott-e? Lehetséges olyan felfogás, amely szerint a törvénynek az általános jogszabályokra való utalásából az következik, hogy ezt a törvényt azért hozták, hogy kárpótolja a hitelezőt a valorizáció keresztülvihetetlenségéből út ért kárért, Más szóval, hogy ha már nincs valorizáció, legalább annyit kapjon a hitelező, amennyit ez a törvény ad neki. Nincs kizárva az a felfogás sem, amely szerint ez a törvény érintetlenül hagyja a valorizációs igényt, emellett, vagy ezen felül azonban még azt a további jogot is megadja a hitelezőnek, amiket a törvény statuál. Ez utóbbi esetben, minden egyes kérdésben továbbra is ugyanaz a vita állna fenn, ami eddig is fennállott, tudniillik valorizálható-e vagy sem a konkrét követelés, s ez esetben törvényünk egy szemernyivel sem enyhítette volna a korábbi bizonytalanságot. Elképzelhető végül olyan értelmezés is, amely abból indul ki, hogy mivel ezt a törvényt éppen az a szükségszerűség hivta életbe, amelyet az a helyzet teremtett meg, hogy valamiképpen a pénzromlásból eredő károk orvosoltassanak és az adósra hárittassanak át. ez a törvény nem egyéb, mint a valorizáció egyik részletének megoldása; a valorizáció, mint olyan a törvény uralma alá tartozó esetekben ki van zárva, vagy ha agy