Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 3. szám - A készpénzbeli tartozások és a pénz vásárló erejének csökkenése

3. sz. KERESKEDELMI JOG 35 a késedelmes adós ellen egyedül azon az alapon érvényesíthetné a pénznek a tartozás lejárata után beálló értékcsökkenéséből származó veszteségét, hogy az adós a lejáratkor nem fizetett, s ha ezzel szemben az adós csak azzal védekezhetnék, hogy a nem fizetés hibáján kivül állott elő, akkor azon a cimen, hogy a hitelező mindazt követelheti, ami az adós késedelméből reá kárként hárul, — egyrészt a legnagyobb igazságtalanságok keletkezhetnének, másrészt a gazdásági életben akkora bizonytalanság támadna, amelynek káros következményei messze meghaladnák azt az előnyt, hogy a hitelező adott esetben nem károsodik az adós késedelme folytán. Nem szabad ugyanis szem elől téveszteni, hogy a biróság nem törvényhozó, hanem csak jogalkalmazó hatalom. A biróság az igazságosság és méltányosság általános jogszabályainak alkalmazásával az adott esetben segit-. het és segiteni tartozik a kirivó igazságtalanságon; de nem létesíthet általánosan ható uj jogszabályt. Ennek ellene vethetik, hogy az utólagos gazdasági lehetelenülés általános jogszabályát is a birói gyakorlat teremtette meg. Ez azonban téves felfogás. Az már a háború előtt is általános kötelező jogszabály volt, hogy ha az adós utólagosan beállt jogi vagy fizikai okból, amely nem vezethető vissza az ő hibájára — a szolgáltatást nem teljesitheti, akkor a kötelem alul szabadul. A biróság a háborúban beállt gazdasági helyzeteket vette olyan okoknak, amelyek miatt az adóst a kötelem alul felszabadította; de az utólagos lehetetlenülés jogszabálya már előbb is létezett mint általános kötelmi jogszabály. A pénztartozások tekintetében az az általános jogszabály, hogy azok a kikötött pénznemben teljesitendők, ha a teljesítés időpontjában az a pénznem forgalomban van. Ezt az általános jogszabályt a birósági gyakorlat nem helyezheti hatályon kivül s nem teheti helyébe: hogy az adós a meghatározott pénznemben kikötött tartozását késedelme esetében ugyanazon pénznemben, de oly összegben tartozik teljesíteni, amely összeg vásárló ereje megfelel kikötött pénznem lejáratkor volt vásárló erejének. Ez egészen uj jogszabály volna, amely lerontaná az imént idézett általános jogszabályt; már pedig a birósági joggyakorlat csak százados időkön át elavult jogszabályok tekintetében bir jogfosztó erővel. Igazságtalan is volna a fent formulázott jogszabály igen sok esetben, mert egyrészt a közelmúltban keletkezett pénztartozások tekin* tétében a hitelező kamatban, részesedési jutalékban s más efféle mellékkikötéssel már előre leszámítolja pénzünknek, ugylátszik, feltarthatatlan leromlását: mert másrészt régebbi • |artozások esetében előfordulhat, hogy az idézett kúriai határozatokból kiolvasni vélt jogszabálynak alkalmazása az adósra nézve egyenlő jelentőségűvé válhatnak az ő gazdasági romlásával, ami ellen pedig más oldalon éppen a birói gyakorlat védi az adóst. A gazdasági életet is bizonytalanná tenné a késedelem jogkövetkezményének olyatén szabályozása, mint amilyent kiolvasni véltek a királyi Kúria ismertetett állásfoglalásából. Ugyanis ha a késedelmes adós minden körülmények közt felelősséggel tartozik a pénztartozásnak a lejárat után beálló értékcsökkenéseért, akkor ez a jogelv következetesen keresztülvive az adóst annak a kárnak megfizetésére kötelezné, amely a hitelezőt odáig érte, amikor az adós valóságban fizet. Vagyis az Ítéleten túl a végrehajtásokon keresztül a leromlástól származó kár újra és újra megállapítandó volna, míg csak az adós nem fizet. Ez már magában véve sok bonyodalomra adna okot. Ha pedig az ítélethozatalig terjedő idő alatt beállt értékcsökkenést ítélnék csak meg a hitelező javára, akkor először az kérdéses, vájjon az első, a fellebbezési vagy a felülvizsgálati Ítélet hozatalakor volt állapot legyen az iránytadó, azután pedig még mindig megmarad a bizonytalanság a végrehajtási eljárás során. Már most ehhez azt is mérlegelés alá kell vonni, hogy sem a hitelező, sem az adós nem fogja tudni a poi előtt és a per alatt, mihez van joga, mi a tartozása s gazdasági tevékenységében biztos számításokat nem eszközölhet. Végül pedig a perek időtartama elfajulna a végtelenségbe. Ez az állásfoglalás azonban nem akarja azt jelenteni, hogy a hitelező elégedjék meg a késedelem ideje alatt folyó kamattal s nézze búsan, de vigasztalanul magán nem segítve pénzünk leromlását s vele a maga követelése elértéktelenedését. Ez nem volna sem igazságos, sem méltányos állásfoglalás. Ellenkezőleg az a jogi felfogásom, hogy a pénztartozások terén is érvényre kell juttatni a birói joggyakorlatnak azt a kétségbevonhatatlan és nagy gazdasági eltolódásokat előidéző tényt, hogy pénzünk vásárló ereje csökken és csökken akkor is, mikor nemzetközi paritása hónapokon át változatlan. Azonban az érvényre juttatásnak in concreto, az egyszerű késedelem tényállásán felül jelentkező tényállás alapján kell történnie. Különösen áll ez olyan esetekben, amikor az adós rosszhiszeműen védekezik, s emellőtt hitelezőjének pénzét tovább is használja; világosabban szólva, ha az adós tovább folytatja gazdasági működését és a maga javára értékesiti, illetőleg értékesítteti a korona romlásából előálló gazdasági helyzetet, ellenben a nem fizetés okául előadott védekezése alaptalannak bizonyul. Ebben az esetben az adós tartozik hitelezőjének megtéríteni a késedelem ideje alatt a pénz vásárló erejének csökkenéséből előállott kárát.