Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 12. szám - A pénznem kérdése a váltójogban

KERESKEDELMI JOG 12. S5Í. mondja, hogy a váltóelfogadónak és a forgatónak a kötelezettsége nem azonos s habár az elfogadó, akire nézve Páris volt a teljesítés helye, francia frankokban tartozott volna a francia frankokról szóló váltókövetelést kiegyenlíteni, a forgató, aki Budapesten lakik, a váltón alapuló kötelezettségét a V. T. 37. §-a éltelmében a lejárati napot megelőzően utolszor jegyzett középárfolyam szerint Budapesten magyar pénzben egyenlítheti ki; kimondotta továbbá, hogy az anyagi jog (K. T. 322. §. 2. bekezdés és V. T. 50. §.) és a birói gyakorlat szerint a váltóban kitett fizetési hely csak az elfogadóra nézve jelenti a teljesítési helyet, a többi váltókötelezett tekintetében azonban a teljesítés helye külön-külön az általános szabályok szerint határozandó meg. Ami mindenekelőtt azt az állásfoglalást illeti, amely szerint az elfogadó és a forgató váltójogi kötelezettsége nem azonos, erre nézve több vitás kérdés tolul előtérbe és ezek tekintetében a Kúria határozatának az indokolása magyarázatot nem tartalmaz. Kérdés ugyanis, hogy miben áll az elfogadó és forgató kötelezettségének különbözősége, vájjon ez a teljesítés módjára szoritkozik-e, avagy kiterjed a kötelem tartalmára is? s ha igen, van-e jogszerűen helye például annak is, hogy a váltóbirtokosnak kevesebb értékkel kelljen megelégednie akkor, ha a forgató egyenlíti ki a váltótartozást, mint amilyen értéket az elfogadótól követelhetne? Nem lehet elfogadható magyarázatot találni arra az állásfoglalásra nézve sem, amely szerint az elfogadónak akkor is elő kell teremtenie a váltóbeli pénznemet, ha ez a váltó lakhelyén forgalomban nincs, ellenben a forgató a lakóhelyén forgalomban lévő pénznemben is kiegyenlítheti a más pénznemről szóló váltótartozást. A V. T. 50 §-a szerint a váltótartozások «oly esetben, amidőn a visszkeresett a fizetés helyétől különböző helyen lakik, olyan középárfolyam szerint számitandók, amellyel a fizetés helyéről a visszkeresett lakhelyére intézvényezett, látra szóló váltók birnak». A kötelezettségek egyetemlegessége természetszerűen a váltójogban érvényesül a legszigorúbb és legteljesebb mértékben. Az egyetemlegesség szabálya a váltótörvényekben vitán felül álló rendelkezésként szerepel. A V. T. akkor, amikor az általános jogelveknek megfelelően megállapítja (91. §.), hogy a váltóadósok egyetemlegesen felelősek, még külön kiemeli, hogy «az egyetemleges kötelezettség kiterjed mindenre, amit a váltóbirtokos a váltókötelezettségek nem teljesítése miatt követelni jogosítva van». Mindaddig tehát, amíg a törvény az általános szabály alól határozottan és világosan kivételt nem állapit meg, szó sem lehet arról, hogy a forgató váltójogi kötelezettsége kisebb terjedelmű, mint az elfogadóé és még elgondolni is képtelenség, hogy a váltóhitelező roszszabbul járhasson akkor, ha a váltókövetelést nem az elfogadó, hanem a forgató egyenlíti ki, vagy ha a váltóadós nem a fizetés helyén, hanem másutt teljesiti a váltójogi kötelezettséget. A V. T. 50. §-a nemcsak, hogy nem állapit meg kivételt, hanem az általános szabályt külön megerősíti és abból a célból, hogy a váltóhitelező rövidséget sohase szenvedhessen, rendeli az árkülönbözet kiegyenlítését, vagyis arról gondoskodik, hogy a fizetés helyén kivül teljesített fizetés esetében a hitelező legalább annyit kapjon, amennyihez akkor jutott volna, ha a fizetés helyén történt volna a teljesítés. A német V. T. 50. §-ához, amelynek a magyar V. T. 50. §-a hü másolata, Staub azt a magyarázatot fűzi, hogy az idézett törvényhely célja «damit cler Wechselgláubiger alles erhált, was er aufzuwenden hat, um sich am Zahlungsorte in den Besitz der ausgebliebenen Summe zu setzen». Ha el is tekintünk a törvénynek attól a kétségtelen célkitűzésétől, amely szerint abban az esetben, ha a forgató egyenlíti ki a váltótartozást, vagy ha a fizetés nem a váltóban kitett fizetési helyen történik, a váltóhitelezőnek nem szabad kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnie, mint amilyenben akkor volna, ha az elfogadó teljesít, vagy ha a teljesítés a váltóban kitett fizetési helyen történik, sem a törvény szavai, sem az észszerüség követelményei , nem szólnak amellett, hogy más legyen a váltójogi kötelem tartalma az elfogadó irányában és más akkor, ha a forgató teljesít fizetést. Arról még lehet vitatkozni, hogy követelheti-e a váltóbirtokos, hogy a váltóban kitett fizetési helyen történjék a fizetés még akkor is, ha az adós másutt lakik, avagy kizárólag az adós tetszésétől függ annak a megválasztása, hogy a két hely közül melyiken fizessen; de az jogi szempontból egyenesen megdöbbentő volna, ha a váltóadós lakhelyétől és aláírásának a sorrendjétől függne az, hogy a hitelező a váltókövetelés egész értékét vagy ennek csak egy morzsáját kapja-e meg? A váltó, amely a háború elején járt le, az idézett kúriai határozatban elbírált esetben, francia frankokról szólott és Párisban volt fizetendő. Az elfogadó a Kúria álláspontja szerint is effektív francia frankokban tartozott a váltókövetelést kiegyenlíteni. Azt az álláspontot, amely szerint a Budapesten lakó forgatónak nem francia frankokban, hanem a lejárat idejének megfelelő árfolyamszámítás alapján magyar koronákban kell a tartozást kiegyenlítenie, a Kúria V. T. 50. §-ára alapítja. Ámde ez a törvényhely csak félreértés és téves értelmezés esetében idézheti elő azt a fonák eredményt, amely szerint a forgató valósággal csúfot űzhet a váltójogi kötelezettségből. A pénznem kérdését a V. T.-nek kizáró-