Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 9. szám - Ellenbirálat

9. sz. KERESKEDELMI JOG 119 dal, hogy a nyilvánosságot csekély személyemmel — hacsak közvetve is — foglalkoztatom: tartózkodásra késztet az az elvem, hogy az Írónak, aki a nagyközönség előtt megjelenik, nem szabad érzékenykednie a bírálattal szemben, amelynek tényével alávetette magát; korlátoz végül a gyengébb ellenfél, akivel szemben állok, aki a kérdéses tudománykörrel szakszerűen eddig nem foglalkozhatott és akinek tájékozatlanságáról maga ez a birálat ismételten önkéntelen tanúságot tesz. Ha mégis erőt vettem önmagámon, ennek oka az, hogy az ismertetés, noha általában óvakodik attól, hogy az általánosságok és külsőségek teréről lelépjen, egy kérdésben mégis állást foglal — igaz, hogy a megokolással adós marad —: azt állítja, hogy az ujabb irányadó gyakorlat megdöntötte azt a régibb francia praxist, hogy a származási hely jogosulatlan használata ellen az illető vidék bármely szakmabeli vállalkozója felléphet. S itt mindenekelőtt azt a félreértést kell helyreigazitanom, mintha ez a kérdés a mi jogunk szempontjából ebben az alakban egyáltalán feltehető volna. A mi törvényünk 30. §. 3. bek. szerint az azonos tárgyú vagy hasonnemü vállalat csak annyiban versenytárs, amennyiben a távolsági viszonyokra és az esetnek egyéb körülményeire figyelemmel az üzleti versenyben érdekeltnek tekinthető. Ez a korlátozás természetesen a hamis hely megjelölés miatt való fellépés esetére is áll; a szegedi papucskészitő tehát, akire a birálat hivatkozik, már azért sem léphet fel budapesti szaktársával szemben, mert az neki a törvény értelmében nem versenytársa (T. 32. §. 2. bek.). Amikor tehát én könyvem 24. lapján arról beszélek, hogy a hamis helymegjelölés miatt esetleg egy egész vidék vagy ország versenytársai is felléphetnek, ezt nyilván csak abban a körben állítom, amelyen belül ők nem szűntek meg versenytársak lenni. Különben is az idézett helyen nem a magyar jogról, hanem a jogfejlődés általános irányáról van szó, s erészben egyenesen annak ellenkezője áll, mint amit a biráló ur vitat. Könyvem rendkivül szűkre szabott kerete, sajnos, sok mindenben áthághatatlan korlátokat szabott. Legyen szabad e kérdés tekintetében egyetmást itt pótolnom. A svájci 1890. szept. 26-iki törvény 18. cikke igy szól: A származási hely megjelölése annak a városnak, helységnek, vidéknek vagy országnak megjelölésében áll, amelynek valamely termeivény hírnevét köszöni. E név használatának joga az illető város, helység, vidék vagy ország minden gyárosát vagy termelőjét megilleti, úgyszintén e termelvények vevőjét is. A törvény 20. cikkének 2. pontja kiveszi e meghatározás alól az oly elnevezést, amely generikussá vált, további rendelkezései pedig megállapítják a bitorlás magán- és büntetőjogi következményeit. A törvény alkalmazása köréből kiemelem, hogy a Bundesgericht megállapította a bitorlást, amikor zürichi olajnagykereskedők a maguk kőolaját amerikai kőolajként hozták forgalomba (Arrets XXX. 2. 234. L), vagy amikor külföldi csokoládét svájcinak jelöltek (ugyanott XXXII. 1. 693. 1.) — mindkét határozat már az idézett törvény alkalmazásával, tehát ujabb időben kelt. S hogy más államok is hasonló elvekot követnek, azt tanúsítja Coquet «Les. indications d'origine et la concurrence déloyale, Paris, 1913» cimü müvének 326. lapja, ahol hivatkozik az osztrák keresekedelemügyi miniszter egy határozatára, amely a «Frómage de Brie» elnevezésnek, mint védjegy alkotó részének törlését rendelte el azért, mert a kérdéses sajtot Szászországban gyártották és így az nem francia eredetű. Hogy pedig az ujabb francia gyakorlatnak is ez maradt a tendenciája, erre csak egy bizonyítékom van, de az engem legalább teljesen meggyőz: Charles Chenevard-nak, a genfi kereskedelmi kamara másodelnökének «Traité de la concurrence déloyale, Genéve-Paris, 1914» cimü, két vaskos kötetre terjedő munkája (II. k. 573. s. k. 11.), amelyből a fenti adatokat is merítettem, s amely, noha az e kérdésben követett gyakorlat ellen foglal állást, nézete támogatására egyetlen bírósági döntést sem tud felhozni, sőt utal a Trihunal civil de la Seine 1904. jul. 21-én kelt egyik katározatára, amely, szerinte helytelenül, szintén az általam is vitatott irányt képviseli. Más helyen (II. k. 586. s. k. 1.) ugyanez a szerző hivatkozik a lyoni bíróság 1866-iki, a Cour de Gassation 1889-iki és a Pau-i bíróság 1908-iki hasonértelmü határozataira; magát a legislatorius gondolatot pedig visszavezeti az 1824. jul. 28-iki francia törvényre, amelynek indokolásából idézi a következő jellegzetes passzust: «Vannak gyárvárosok, amelyek termeivényei bizonyos népszerűséget értek el, amelyet kollektívnek lehet nevezni, s ez tulajdonjog. A Louviers-i és Sedan-i szövetek a kereskedelemben mint különleges fajták vannak elismerve, s e városok gyárosainak fontos az, hogy más szövetek, amelyek többé-kevésbé hasonlók, hazug megjelölés alapján ne legyenek az övékkel összetéveszthetők, aminek az a kettős hátránya volna, hogy diskreditálja őket és megtévesztené a vevőt.» A figyelmes olvasó rögtön tudni fogja, miért reprodukálom ezt az idézetet. Először az magyarázza meg a francia bíróságok ama gyakorlatát, amelyet a «Draps de France» megjelölés kérdésében követ. Hogy ezt a gyakorlatot ily általánosságban magunkévá nem tehetjük, az a törvény id. rendelkezéséből önként folyik. E rendelkezéssel a maga helyén (183. 1.) lehető részletességgel foglalkozom. Ha tehát a biráló ur könyvemet nem elolvasta, csak felvágta volna, nem kerülhette volna el figyelmét a két hely egymáshoz való viszonya. De másodszor azért is felhoztam ezt az idézetet, hogy megértse a biráló ur, miért hivatkozom nemcsak én, hanem e matéria minden komoly feldolgozója «a por leple alól felkutatott" határozatokra. Megnyugtathatom a biráló urat: a gyűjteményeket, amelyekben azok az esetek mint élö jog foglaltatnak, bíróságok és szakemberek oly szorgalmasan forgatják, hogy a por nem igen lepheti el. S last not least rá kell mutatnom a Washingtonban revideált 1891. április 14-iki madridi egyezmény 1. §-ára, amely a határon lefoglalandónak mond ki minden olyan termelvényt, amely a szerződő államok valamelyikét vagy azokban levő valamely helyet a valósággal ellentétben származási helyként jelöl meg. Az egyezményhez mi nem járultunk hozzá; tagjai ma Brazília, Kuba, Spa-